Fejezet: ötvennyolc

Sziasztok! :)
Íme meghoztam a a következő részt. Izé tegnap volt egy kis twitcam-em, de nem láttak/hallottak az emberek, így kijelentem, hogy twitcam-et nem fogok csinálni. Próbáltam a livestream-et is, de azért fizetni kell. Most a Google+-on gondolkodom, mert oda titeket is be tudlak kapcsolni. Ti tudtok még valami ilyen oldalt?
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Macey Cowell)

   Valahogyan elvergődtünk este a buszhoz miután nem találtuk Harry-t, majd valamikor hajnali négy és öt óra között döngetett a busz ajtaján egy rendőr Harry-vel, akit bilincsre verve lökött be az ajtón.
   - Mr. Styles majd hajnalban egy óra huszonnyolc perckor kitépett egy tuját a parkból – mondta a rendőr. Rekedtes mély hangja eléggé ridegen csengett.
   - Már megbocsásson, de egy tuját? – fulladozott a nevetéstől Louis. – Egy… tuját?
   - Ez kevésbé vicces, tekintve, hogy 1000 dollárt kell fizetnie Mr. Styles-nak – morogta Zsémbes úr.

   - Oké. 2000 dollártól megenyhült a férfi szíve, így csak 6 órányi közmunkára ítélték – jött be Simon a nappaliba. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk, majd megrándult a kocsi, jelezvén: elindultunk Münchenbe.

   - Mi ez a hír Harryről az újságokban? – kérdezte másnap Cassie a telefonban. Nem lehetett tisztán érteni, mert csámcsogott egész beszélgetésünk alatt.
   - Csak részeg volt és kitépett egy tuját – röhögtem, mire a tőlem nem messze ülő pasimtól kaptam egy szúrós pillantást, ami fájdalmas fintorba torzult, tekintve a másnaposságára.
   - És melyik vonaton vagy éppen? Mert teszem, azt vonaton ülsz és száguldasz Londonba a ruhapróbára – mondta vidáman csámcsogva Cassie.
   - Az ma van? – húztam be a nyakamat.
   - Hogy felejthetted el? – tört ki sírásban, majd kinyomta a telefont. Megdöbbenve néztem a telefonra, majd az ismét megcsörrent. – Bocsi, a hormonok. Mindent túlreagálok és egyfolytában eszek. Ráadásul a sok stressz a baba miatt meg az esküvő és apu…
   - Értem – bólogattam, majd egy ropogós harapást hallottam. – Uborka vagy alma?
   - Alma paprikás szalámival – csámcsogott.
   - Amint Münchenbe értünk felszállok az első Londonba tartó buszra és várj – rohantam be Simon szobájába és kirohantam onnan a naptárral a kezemben – a fiúk nem mondhatják le a kölni fellépésüket, de az antwerpenit simán kihagyhatják. Magyarul nem tudnak ott lenni a legénybúcsún – mondtam, mire mind az öt fiú fájdalmasan felnyögött -, de az esküvőn ott lesznek.
   - Ami azt illeti, nem tudjuk lemondani Belgiumot – lépett oda hozzám Simon. – Nem tudunk ott lenni az esküvőn, de nászajándékot majd küldünk.

   Egy piros nadrágban és egy hárul eléggé kivágott fehér topban léptem le a vonatról, magam mögött rángatva két táskát. Alig hagytam el a peront valaki felkapott és dobálni kezdett. Elég szépen szidni kezdtem.

   - Patrick vagyok, ne szidjál – szólt rám, majd ledobott a válláról. Szélesen rávigyorogtam, majd a nyakába vetettem magam és normálisan megöleltem.  – Cass otthon maradt, mert elég fáradt és amennyit evett mozdulni sem bír.
   - Vágom. Na, mesélj, hogy haladtok az esküvő előkészületeivel? – vettem fel az egyik táskámat, míg a másikat Patrick cipelte.
   - Neked rohadt jó lesz, mert Cassie nem akar habos-babos ruhákat, sem színeket…
   - És te akarsz? – nevettem fel.
   - Nem, dehogy is. Az egész esküvőt a fehérszínre akarja felfűzni, de…
   - Úgy tudtam, hogy lesz egy de – szorítottam a kezemet a homlokomra. – Ne kímélj!
   - Bruce lesz az én tanúm – hadarta – és neki kell majd bekísérnie a másik tanút. Téged.