Fejezet: tizenhárom

Helló!
   Szeretném megköszönni a jelentkezőket a novellapályázatomra. Őszintén... kicsit tartottam, hogy nem fognak majd jelentkezni az emberek, de tádám! :)
   Összességben: DreamerGirl, Liraa, Eszti, Juhász Noémi (Orbit), Carlie, Creatrix, Anett, sophielove1D, Hajnika, Lea, Ylvia. (áthúzás=elküldték).
   Még május 30-ig lehet jelentkezni! :)
   A műveket pedig max. június 3-ig küldjétek el az alexandra_150@citromail.hu címre.
   A műveitek pedig legalább 1-2 oldal hosszúságúak legyenek.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Macey Cowell)

   Pár órával az „incidens” után megérkeztünk Southamptonba. Szokványos kis város, nem nagy cucc. Amint a busz beért a városba sikítozó lányok millió kezdtek rohanni utánunk, de olyan szinten, hogy úgy tűnt, mintha árvíz lenne. Mindent tinilányok borítottak, akik vagy bőgtek, vagy sikítoztak, vagy sikítozva bőgtek. Kinéztem az ablakon és, akik közelebb álltak tátott szájjal figyeltek engem, vagy összesúgtak, vagy szúrós pillantásokkal illettek.
   - Mindjárt kiszállunk és bemegyünk a szállodába – ült le mellém Simon. – Ma este lesz a koncert, holnap pedig egy dedikálás a hotelben, úgyhogy a hotelben alszunk éjszaka nem a buszon.
   - Ágy – nyújtóztam ki, mire Simon úgy nézett rám, mint bárki más nézne „nem azon alszol most is?”. – Úgy értem normális – helyesbítettem.
   - Menj és öltözz át, valamint hozz valamit a koncertre – bökte meg a karomat Simon, majd betessékelt a szobánkba.
   Nem szimpatikusak ezek a lányok. Nem vagyok az az elítélő fajta, de ahogy rajonganak a fiúkért, mintha legalább Isten szállt volna közéjük. Ők is csak emberek. Ismertebbek, de emberek.
   Miközben hajoltam le a bőröndömhöz megszédültem és megcsúsztam, így bevertem a fejem az ágy sarkába. Ijedten kaptam oda a kezem, majd boldogan tapasztaltam, hogy vérzik. Befutottam a fürdőszobába keresve valami kötszert, de csak olyan ragtapaszt találtam, amivel vérvétel után a vattát ragasztják a karodhoz. Levágtam belőle egy pici csíkot, majd miután kicsit megmostam az arcomat és megtörölköztem leragasztottam.
   A szobába visszatérve – az előbbi esetből tanulva – előbb leültem a bőröndöm elé, majd keresgélni kezdtem. Először mellém tettem egy farmer rövidnadrágot és egy kopott, sötét zöldes-kék pólót, rajta a 27-es ciklámen számmal.

   Estére pedig kivettem egy két részből álló ruhát. A felső része vékonypántos és rózsaszínű virágmintás volt, míg a szoknyája piros.

   Bementem a fürdőbe - ismét és felöltöztem, valamint a fürtjeimet úgy rendeztem, hogy takarják a bénaságom jelét. Mielőtt kimehettem volna beszédültem és bevertem a könyökömet az ajtófélfába.
   - Hogy halna meg az összes lovad – morogtam dühösen, majd igyekeztem nem megfogni a sajgó részemet. Babonaság, tudom.

   (Harry Styles)

   Egész koncerten csak Macey járt az eszemben. Amikor hallom, hogy szuszog felettem. És, hogy milyen esetlen volt régen. Hogy akkor még azt gondoltam, hogy nem tudnék egy olyan lánnyal barátságnál többet elképzelni.
   De mégis miben változott Ő? Vagy miben változtam meg én ezen a téren? Miben változtunk mi?
   - Thats what makes you beautiful – énekeltem az utolsó soromat ebből a dalból, majd a tömeg éljenzett. Nem csak engem. Bár… nem árt az egészséges egoizmus. Legyen… engem éltettek.
   - Köszönjük, hogy velünk voltatok ma este is – zökkentett ki Louis az elmélkedésemből.
   - Igen. Gyertek el holnap a dedikálásra a Zcando Hotelbe tízre – mondta Niall.
   - Mindenkit szívesen várunk – búcsúzott Zayn is, majd levonultunk a színpadról.
   - Hol van Macey? – Ez volt az első kérdésem Paulhoz, a testőrünkhöz.
   - És hol van Simon? – kérdezte Niall. Az már részletkérdés.
   - Macey elájult úgy fél órával a koncert vége előtt. Simon bevitte az öltözőtökbe és hívott egy orvost – hadarta el idegesen Paul, majd elterelgetett az öltözőnk irányába.
   Amikor odaértünk megpillantottuk az ajtó előtt idegesen járkáló Simont.
   - Mi a helyzet? – kérdezte Louis.
   - Macey bent van az orvossal, aki most vizsgálja – magyarázta zaklatottan. – Engem meg kiküldött.

    

   (Macey Cowell)

   - Lehetett volna komolyabb baj is – zárta le az orvos az egy órás fejmosást is.
   - Tudom, csak a mostani életem nagyon zavarodott. Nem szokott előfordulni, hogy nem veszem be a tablettáimat – mondtam és már szinte könnyes volt a szemem a szégyenérzettől.
   - Kisasszony a maga betegsége nem gyerekjáték – ült le mellém az orvos.
   - Tudom – hajtottam le a fejemet. – Pedig ettem rendesen és betartottam az uborkával előírt kritériumokat is, amiket a háziorvosom mondott, csak a gyógyszert felejtettem el bevenni. Ez megmagyarázza a szédülést – mutattam a fejemre, amin a sérülést a doktor időközben ellátta és normális ragasztóval leragasztotta.
   - Legközelebb lehet, nem ússza meg ennyivel – mondta és felállt. – Viszont látásra és jobbulást. Lehetőleg kellemes lábadozást!
   - Viszlát és köszönöm.