Fejezet: tizenhét

Hellóóó!
A mai napom fenomenális volt! Ha nem számítana kalózkodásnak feltölteném nektek az egyik órán felvett párbeszédet, ami az osztálytársaim között zajlott. Annyi ihletet kaptam ma, hogy úristen! Még mindig nevetek... :')
Holnap lejár a jelentkezési határidő, valamint hét végén a beküldési határidő. Öt novellát kaptam a tizenegyből. :)
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Macey Cowell)

   René nagyon kedves fiú, de nem igazán veszi észre azokat a bizonyos jeleket. Amikor megfogta a kezem még rendben volt. Még az is rendben volt, amikor átkarolta a vállamat. Még is, amikor a derekamat karolta át az egyik karjával. Az már furcsább volt, amikor adott a hajamra egy puszit, az még furcsább, amikor a homlokomra. Az arcra puszi után már kezdtem bepánikolni egy kicsit.
   Én egyszer sem néztem rá úgy, mintha járni akarnék vele. Még úgysem, hogy meg akarnám csókolni. Én Renében egy klassz srácot láttam, akivel jó volt beszélgetni annak ellenére, hogy nem ismertem.

   ~Egy órával korábban~

   - Mondtam már mennyire tökéletesen nézel ki? – kérdezte ezredszerre René.
   - Csak párszor – sóhajtottam, mivel egy idő után (fél óra után) elég unalmas percenként azt hallgatni milyen tökéletesen nézek ki. – És amúgy sem vagyok tökéletes.
   - Nekem te tökéletes vagy – mosolyodott el és megfogta a kezemet.
   Leültünk az Eiffel-torony elé a fűbe. Bár én igyekeztem minél messzebb kerülni tőle, de ő közvetlenül mellém ült le. Átkarolta a vállamat.
   - Ugye milyen gyönyörűek a csillagok? Tökéletesek – suttogta. Kezével végigsimított a karomon, majd megállapodott a derekamon.
   - Mennem kellene – suttogtam. – Elég későre jár, a bácsikám már aggódik.
   - Ahogy gondolod – állt fel, majd felhúzott engem is a földről. Amikor már mindketten álló helyzetben voltunk adott a hajamra egy puszit, majd kézen fogott és tovább mentünk.

   - Ide járok iskolába – mutatott út közben egy hatalmas épületre. – Művészetet tanulok. Az a nagy álmom, hogy egy óriási galériám legyen, lehetőleg szabadtéren Párizs központjában.
   Aha. És volt ilyen kérdés?
   - Az szuper – mosolyogtam, majd adott a homlokomra egy puszit. Kezdek pánikolni.

      - Itt is vagyunk. Élveztem a mai napot beauté – mondta immáron a hotelünk előtt állva. Megölelt, majd búcsúzóul adott az arcomra egy puszit. Fénysebesen egy köszönés után bementem a hotelba.
   Már a lift hívógombját nyomtam meg, amikor valaki kiabált utánam.
   - Beauté – szólított meg René. Maga felé fordított és megcsókolt. Mondom megcsókolt! Minden lány vágyik egy igazi francia csókra. De nekem tőle nem kell francia csók!
   - René, sajnálom, ha félreértettél valamit, de én nem érzek irántad úgy – toltam el magamtól.
   - Hogy úgy? – nézett rám értetlenül.
   - Semmit sem érzek irántad. És most bocs, de… - és itt elfúlt belőlem az összes adrenalin, ötlet és szó. Egész este hagytam, hogy fogdozzon, puszilgasson és most meg csodálkozom, hogy megcsókolt?
   - Bocs? – kérdezett vissza, majd elkezdett gyorsan és franciául beszélni. Gondolom káromkodott. Annyit ki tudtam venni a mondókájából, hogy chienne azaz ribanc.
   Kösz haver, hogy megosztottad velem a véleményedet.
   Hadonászva megfordult, véletlenül még orrba is vágott, majd kiviharzott a hotelből. Gyors iramban beszálltam a liftbe, majd amint felértem az emeletre bevágódtam a szobámba.
   Szabadon engedve egy-két kósza könnycseppet a „randevús” ruhámban aludtam el. Álmomban egy nagy lapra írtam a mai dátummal: Első napom Párizsban,/kudacba fulladt pánikkal./Volt egy fiú, René,/szája íze, mint a gané./Ölelgetet és puszilt,/a csillagokkal együtt csókolt./Majd lehervasztottam egy szóval,/mire elküldött a jó büdös francba.
   Összességgel ez az eset segített rádöbbenteni, hogy mit hagyhatok ki. Fiatal vagyok és nem akarok nyavalyogni amiatt, hogy nem lehetünk együtt, mert te híres vagy. Szarok rá, hogy híres-e…