Fejezet: hetvenegy

Sziasztok!
Ma agresszív és hosszú napom volt, de nem fogom minden fejezet elé ezt írni, mert igen... általában fárasztó napjaim vannak... :S
De a lényeg! Befejeztem a történet megírását. Húha...
Jó olvasást ehhez!
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   A koncertre anyuék is hivatalosak voltak, ami egyet jelentett azzal, hogy nem vehettem fel olyan ruhát, amilyet szoktam.
   Egy fehér alapon kék és piros rózsákkal díszített ruhát vettem fel, aminek a mell részén volt egy fehér, függőleges csík. Kicsit tovább ért a combom közepénél, de a térdemtől mérföldekkel följebb volt.

   A terv a következő volt: míg a fiúk éneklik az I wish-t Joe átnyújtja anyának a gyűrűt, térden állva és megkéri a kezét. Szép és jó és romantikus és igen furcsa gesztus Joe-tól.

   - Hetakes your hand, I die a little, I watch your eyes, and I’m in riddles. Whycan’t you look at me like that? – énekelte Zayn. Ez az egyik kedvenc számom tőlük. Ez és a Moments. A Momentsen sírni szoktam, mert eszembe jut Bruce és, hogy miket tett. Az I wish-t pedig azért szeretem, mert Liam hangja után hirtelen csendül fel Harry hangja, ami mindig megremegteti a szívemet.
   - Ihear the beat of my heart getting louder whenever I’m near you – Joe előhúzta a zakója zsebéből a kis dobozt, ami a gyűrűt rejtette, s maga mögé dugta.
   - ButI see you with him slow dancing, tearing me apart cause you don’t see – ekkor fél térdre ereszkedett, majd kinyitotta a dobozt, s anya felé nyújtotta. Anya arcát néztem miközben a fiúk befejezték a refrént.
   Anya könnyáztatta arccal igent mondott mikor Harry belekezdett a szólójába.
   - Helooks at you, the way that I would, does all the things, I know that I could.If only time, could just turn back – és ekkor jöttem rá mekkorát is hibáztam. Én nem állok készen még egy új apára. Sohasem fogok készen állni egy új apára. Főleg, hogy Joe-t még utálom is.
   Joe ráhúzta anya ujjára a gyűrűt, s heves csókban forrtak össze. És nem hiszem el, hogy én ezt így narráltam. Megfordultam és elfutottam. Igazából a Wembley-stadion hatalmas, a folyosói akár egy labirintus, így elég nehezen találtam csak meg a kiutat.
   Mikor kitaláltam, hazamentem. Felvettem egy flitterekkel kirakott angol zászlós felsőt és egy farmert, majd kimentem a közeli játszótérre.

   Habár már sötét volt, így is volt kint pár kisgyerek, de hamar elmentek ők is, mert értük jöttek a szüleik.
   Egy kék szoknyás kislány boldogan rohant az apukája felé.
   Mint én kiskoromban.
   És most én rohanjak Joe karjaiba?
   Nem fogok hasra esni tőle. Főleg azért, mert semmi sincsen rendben. Miért nem voltak jóban akkor, amikor még itthon voltam? Miért kellett szenvednem?
   Leültem egy padra és halkan hüppögtem tovább. Egészen addig, amíg valaki meg nem érintette a vállamat.
   Felnéztem rá; egy gyönyörű zöld szempárral találkoztam.
   - Mi a baj? – kérdezte Harry, s leült mellém. Megtöröltem az arcomat, s béna mosolyt erőltettem rá.
   - Semmi – sóhajtottam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
   - Ha én letört vagyok általában parkba vagy erdőbe szeretek menni és reméltem, hogy te is így teszel – nevetett fel édesen, majd magához ölelt.
   - Túl korai még…
   - Micsoda? – emelte rám a tekintetét.
   - Egy új apa. Főleg Joe…
   - Tudod jól nekem is milyen sok időbe telt elfogadni Robint. Hiszen te békítettél meg minket – nevetett.

   - Rendben fiúk – álltunk meg Gemmával a Styles nappali ajtajában. – Focimeccs a tévében, popcorn a tálban és addig ne gyertek ki, amíg jóban nem vagytok. Harry – fordultam a legjobb barátom felé – ne fenyegesd és ne bántsd.