Fejezet: egy

Sziasztok édeskék!
Köszönöm a rengeteg dicséretet és támogatást, amit nyújtotok. Komolyan, jól esik a lelkemnek, hogy bár még csak a prológus volt fent, de már 27 rendszeres olvasó támogatta a blogot.
Remélem tetszeni fog az első, igazi rész.
Puszi: Alexa L. Wozde xx
 

♔

 

   (Macey Cowell)

   - Gyerekek, akkor a házi feladat, hogy mindenki írjon egy olyan egy oldalas fogalmazást, amiben benne van az élete. Magánéletre gondolok – csapta össze a naplót az irodalom tanárnő. – Úgy írjátok meg, mintha egy munkahelyre szeretnétek beadni a jelentkezéseteket. Mint egy önéletrajzot. Ami nem feltétlenül az.
   Kicsengettek.
   - A hétvégét nem szeretnéd mégis velünk tölteni? – jött mellém a folyosón barátnőm Cassandra. – Mindenhétvégét a bácsikádnál töltesz – állt meg egy pillanatra – annál, aki majdnem a nyakáig felhúzza a nadrágját.
   - A zene producer, X-Factor zsűri, most már elvált, divatficamos bácsikámhoz, aki imád engem – fontam egymásba a karjaimat a mellkasom előtt és mosolyogtam.
   - Az egy dolog – nevetett -, de hiányzol. Minden hétvégén történik velünk valami és te nem vagy ott. Csak nevetsz rajta, amikor hétfőn elmesélem.
   - Megígértem neki, bocsi.
   - És a nyári szünetet sem töltöd itthon – durcizott tovább Cassie. – Pedig így is távol lehetnél otthonról. Egy hétig buliból-buliba járogatsz és nálunk elalhatsz – csillant fel a szeme.
   - Feleségül ne vegyelek? – nevettem, miközben kinyitottam a szekrényemet és kivettem belőle a táskámat.
   - Azt rábíznám Mr. Zayn Malikra - álmodozott – nem is -, olvadozott mellettem Cassie miközben kiléptünk az iskola kapuján.
   - Álmodik a nyomor!

   - Jó reggelt Napsugár – adott puszit a homlokomra Simon szombat reggel, mikor lementem a konyhába.
   - Neked is – mosolyogtam rá, miközben beleharaptam a pirítósomba. – Ma jönnek az „ügyfeleid”? – nevettem és idézőjelet rajzoltam a levegőbe.
   - Valamikor öt óra körül, de ahogy ismerem őket, késni fognak – mosolygott miközben narancslevet töltött magának.
   - Megbízhatóak – morogtam, mire aprót felnevetett.
   - Azok, csak nem mindig pontosak – bólintott. – Anyád tudja, hogy valószínűleg Európában töltöd majd a nyarad?
   - Még nem biztos. Mi van, ha nem kedvelnek? Akkor valószínűleg ugrott a turné, nekem.
   - Biztos kedvelni fognak. Laza vagy, szép vagy, kedves, aranyos, jól öltözködsz, nem veszel mindent komolyan. Lány vagy – nevette el az utolsót.
   - Anya szerint az nem valami pozitív tulajdonság, hogy komolytalan vagyok. Joe szerint meg… - utaltam a mostohaapámra – tehát szerinte meg nem vagyok valami kedves és szép.
   - Valami házi feladat hétfőre, amit meg kell csinálnod? – terelte a témát még rosszabb vizekre Simon. Felnyögtem.
   - Ne kezd – figyelmeztettem. – De csak egy fogalmazást kell írnom.
   - Akkor nyomás és csináld meg, mert ha a fiúk ideérnek, kő kövön nem marad, és itt alszanak szóval…
   - Tudtam! – ugrottam fel. – El akarsz paterolni, hogy csaphassatok egy kan-bulit mi?
   - Nem, csak eléggé hangosak, őrültek és néha egy cseppnyit idegesítőek. Szerintem miattuk kopaszodom.
   - Jól van már, apuci – sóhajtottam. Majd kivittem egy lapot és tollat a kerti asztalhoz és elkezdtem írni a fogalmazásomat.

   A nevem Macey Cowell és augusztus 5-én fogom betölteni a tizennyolcat. Hosszú sötétbarna hajam és sötétbarna szemeim vannak.
   Most Londonban élek az édesanyámmal és a nevelőapámmal, de másfél éve még egy Holmes Chapel nevű kisvárosban laktunk. Ezt persze az változtatta meg, hogy édesapám elhunyt, pontosan másfél éve. Anyukám nem bírta ott tovább, így elköltöztünk Londonba, közel a bácsikámhoz – aki igazából apukám bátyja. De anyukám megismerkedett Joe-val – most már a nevelőapámmal – és összeházasodtak. Az, hogy felhőtlen a kapcsolatuk kissé túl szép álom lenne. Ezért hetente három napot – rendszerint a hétvégéket – Simon bácsikámnál töltöm. Bár kissé zavaró volt, hogy el kellett költöznünk és ott kellett hagynom a barátaimat – akik közül voltak, akik maguktól hagytak el engem -, de itt Londonban, az új iskolámban több barátra tettem szert, mint az valaha is álmodtam.
   Tíz éves koromtól egészen tizenöt éves koromig akrobatikus rock and roll-t táncoltam, valamint modern hip-hop-ot. Szívesen olvasok bármit, amit igazán érdekesnek találok. Ez alatt nem újságot értek, hanem valami érdekes könyvet. Ezek mellett még szívesen írok. Ezt a bácsikám „ragasztotta át” rám. Ő ugyanis – többek között – azzal foglalkozik, hogy dalszövegeket ír. Ám én nem csak dalszövegeket, hanem komplett történeteket is szeretek írogatni, melyekhez az ihletet a való életből és az álmodott világomból szedem. Ne értse senki félre, nagyon rossz hangom van.
   Régebben nagyon sokat dolgoztam – mikor még Holmes Chapel-ben laktunk. Kutyákat sétáltattam, újságot hordtam ki, gyerekekre vigyáztam, az idősek otthonában szolgáltam fel ebédet, kocsit mostam, füvet nyírtam. Nem az a gyerek voltam, aki csettintett egyet és az ölébe hullt a siker, a gazdagság, vagy éppen bármi más, amire vágyott (pedig ismertem jó pár ilyet). De mindennek vége lett, amikor édesapám meghalt.
   Elköltöztünk és itt már nem dolgozhattam, mert nem ismertem az embereket, illetve anya új élettársa – akkor még az volt – megtiltotta nekem.
   Bár a megszabott hosszúság egy oldal volt, úgy érzem, nem tudok mit írni az életemről. Másokkal ellentétben nem valami érdekes az életem.

   Bőven délután volt már. Talán már öt óra is. Simon és én az udvarban lévő hintaágyon ültünk. Én hallgattam, ahogy Ő énekel nekem és gitározik. Egy gyorsabb dallamnál néha meg-megmozdultam, mintha egy anno használt táncmozdulatot akarnék bemutatni, vagy valami ilyesmi.