Fejezet: hetvenhét

Eljött a két hetes fejezet (77).
Beteg vagyok; még mindig, de holnap ettől függetlenül megyek iskolába. Majd hörgök törin. :')
Lehet, hogy csak én (lehet már más is), de én nagyon várom a karácsonyt és már most kutatok ajándékok után, tekintve azt, hogy tavasszal lehet Londonba tudunk utazni. *-*
Valamint egy olyan nagyon jó új történetet találtam ki, hogy úha! Nem fanfiction, sőt semmi köze nincs a 1D-hez vagy bármilyen más hírességhez.
Oldalra kitettem egy szavazást ezzel kapcsolatban. :)
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   Két hónapja annak, hogy meg tanultam Cassie bogár mániáját kezelni.
   Egy hónapja annak, hogy Gemma meglátogatott Londonban és mesélt egy-két dolgot a fiúkról. Valamint egy hónapja töltöttem be a tizennyolcat.
   Másfél hónapja annak, hogy Sella-val elmentem vásárolni.
   Két hete annak, hogy Harryvel szakítottunk. Közösen döntöttünk így, hogy amíg Ő távol van nem tud egyszerre a kapcsolatra és a turnéra is, s így nekem is jobb, mert így tudok figyelni az iskolára, Cassie-re és minden másra.
   És bár még most is fáj, de így a legjobb.

   - Rendben gyerekek az iskola első heteiben az ókori görög mitológiáról fogunk tanulni – jött be a történelem tanár a terembe. Patrick mellett ülök minden órán, most hogy Cassie egy kórházi ágyban ragadt.
   - Mi lehet Cassie-vel? – suttogta oda nekem, miközben a tanár ledarálta a főistenségeket. Csak megrántottam a vállamat, mint minden órán, amikor ezt kérdezi.
   Patrick már nem lóg a barátaival, mint azt eddig tette; piszkálják őt a korai esküvő miatt. Bunkók.
   - Mi lehet Harryvel? – kérdeztem vissza a tanárbeszéd szünetében. Most rajta volt a sor, hogy vállat rántson. Ezt minden órán eljátszottuk.
   - Ki tudja megmondani milyen állatokat küldtek a sziklához kötözött Prométheuszra és miért? – tette fel a kérdést a drága tanár úr, majd az a valaki én lettem, miután a varázslatos mutatóujja engem szúrt ki.
   - Sas madarakat, mert az volt Zeusz jelképe – támasztottam az államat a tenyerembe. A tanár elismerően hümmögött egyet.
   - Azért legközelebb figyeljen is egy kicsit – mondta flegmán és folytatta az órát, ami festmények elemzéséből állt.
   Igazából Cassie testvére még annyival sem tisztelte meg Őt, hogy hazajöjjön Japánból, vagy hol is van. Letelepedett vagy mit csinált. Mivel tehetős nagymamája van, így oda fog járni Rióba egy angol tannyelvű középiskolába (ugye Cassie nagymamája és papája Rióban laknak.)

   Patrick-kel minden nap iskola után bementünk Cassie-hez, hogy meglátogassuk és megállapítsuk romlott-e az állapota vagy rosszabbodott.
   Mikor hogy.
   Ma például már nagy fekete bogarakat látott.
   Patrick-kel együtt voltunk bent nála; úgy tűnik eddig a férjnek még nem adta elő a bogaras históriáját, így Pat meglepetten nézett rám.
   - Hol látod Cassie? – kérdeztem tőle. Ő valahova a fejem fölé mutatott. Kivettem a táskámból egy könyvet, majd úgy tettem, mintha lecsapnám a bogarat. Cassie elmosolyodott és megtapsolt.
   Még mindig nehezen beszélt hála a csőnek a torkában. De most… most még nehezebb volt neki.
   Hirtelen hörögni kezdett és a torkára mutogatott. Az arca és a szája is kezdett kékülni, mire eljutott a tudatomig. Fuldoklott.
   Kirohantam a folyosóra; Patrick lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon onnan, majd az első orvost berángattam a kórterembe, ahol garatmetszést csináltak Cassien.
   Patrick kiment; nem bírta nézni. Én viszont bent voltam és fogtam végig a barátnőm kezét. Sorozatban potyogtak az arcomról a könnyek.

   Este nyolckor London sötét utcáin egyedül lépkedek haza; magamba roskadva. Hirtelen megcsörren a telefonom. Ijedtemben azt sem tudtad hova ugorjak, hisz a csendes utcába belehasított a hangos zene.
   Nem néztem ki hívott, csak felvettem.
   - Hiányzol.

Fejezet: hetvenhat

Betegen, fáradtan, lassan már tüdő nélkül,de megjelentkeztem. Most keltem fel, ez az egyetlen jó dolog a betegségben, meg az, hogy nem kell iskolába menni.
Na de mindegy.
De részt vettem egy novella író pályázaton, ahol II. helyezést értem el: http://iixel.blogspot.hu/2012/09/ii-hely.html
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   - Mi történt? Cassie rendben van? – rohantam oda anyáékhoz. Anyu a karjaiba zárt, s szorosan megölelt.
   - Patrick most beszél az orvosokat – suttogta. – Nem tudunk sokat, de az biztos, hogy stabilizálták, mint Cassie, mint a baba állapotát.
   - Értem – bólintottam. Harry átkarolta a derekamat, s magához szorított; hüvelykujjával körkörösen masszírozta az oldalamat. – Szeretlek – suttogtam olyan halkan, hogy elgondolkodtam rajta vajon tényleg kimondtam-e. Válaszul belepuszilt a hajamba.

   - Az orvos azt mondta „téves riasztás” volt – flegmázott Patrick, majd mikor meglátott azonnal odajött és megölelt. – Menj be hozzá… kérlek. Szüksége van a nővérére – kérlelt engem Patrick. Bólintottam és bementem.
   - Hogy vagy szívem? – fogtam meg a kezét. Bágyadtan felém fordította a fejét, majd valamit tátogott. A szájából egy vékony cső lógott ki. Összeszorult a szívem; könnybe lábadt a szemem. – Minden rendbe fog jönni. Ígérem. És ha nem tartom be az ígéretem, nyugodtam utálhatsz! Mert minden rendben lesz!
   Cassie csak mosolygott és hatalmas szemekkel nézett rám. A hasát simogatta.
   - Felicity rendben van. Talán nemsokára jön egy orvos és a rutinból csinál egy ultrahangot – mosolyogtam rá, s megszorítottam a kezét. Könnyes szemekkel, ám mégis mosolyogva nézett rám. Gyengén felemelte a kezét és a vele szemben lévő fehér falra mutatott.
   - Bogár – nyögte erőtlenül. Oda néztem, de semmilyen bogarat nem láttam.
   - Nem értem. Nincs ott semmilyen bogár – ráztam meg a fejemet. Elismételte ismét, de még mindig nem láttam azt, amit Ő.
   - Fekete. Bogár – mondta erőteljesen. A falat bámultam, mint egy tehetetlen hülye; tényleg az voltam. Sajnálkozóan néztem Cassie-re, majd bejött az orvos és kiküldött.

   Louisék elhozták a ruháimat a buszból – kocsival eljöttek idáig. Itt volt Louis, Niall, Liam, Zayn, Simon és Gemma is eljött. Na meg persze Harry 24 órás felügyeletet gyakorolt rám.
   Aztán felütötte fejét a baj.
   A fiúk ezt a hetet kapták meg pihenőnek, aztán indulnak Amerikába. Fél évre.
   - Miattam ne maradjatok itt – mondtam a fiúknak. – Menjetek haza, pihenjetek, és mielőtt Amerikába indultok, mindenképpen ugorjatok be elköszönni tőlem és Simontól – mondtam nekik. A kórház kis kávézójában ültünk, mindenki síri arcot vágott, mintha… jó inkább nem mondom miért.
   - Szívesebben maradnék itt, hogy vigyázzak rád – mondta Harry és, mintha megvédhetne, átölelte a vállamat.
   - De itt van a családom, és ők majd megvédenek. Te menj haza, légy a családoddal, a barátaiddal, pihenj és majd ugorj be. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha kihagynád Anne ünnepi gyümölccsel töltött pulykáját – kuncogtam, majd puszit nyomtam a szájára.
   És most jöttem rá, igazán. Nem is igazán vagyunk egy pár. Mármint vagyunk, de nem csókolózunk olyan sűrűn, min mások. És nem… fekszünk le olyan gyakran, mint mások. Mert mindig van valami bonyodalom. Mindig van…

   Itt állok és egyszerre öt autónak integetek, s bár mind az öt egy kis ideig egy irányba fog hajtani, mind másik városba megy. S elválnak egymástól, bár csak egy hétre.
   Tőlem viszont fél évre. És nem tudom, hogyan tarthatnék fent én egy távkapcsolatot, amikor egy rendes kapcsolattal is mennyi bajunk van.

   (Egy héttel később)

   Harry éppen az ingjét gombolta be; én egy takaróba tekerve figyeltem minden apró mozdulatát az ágyamról.
   - Azt mondják a búcsú-szex mindennél jobb – nézett rám a válla felett.
   - Ez most az volt? – ültem fel. Megfordult, s leült közvetlenül velem szembe.
   - Egy ideig talán. De nem sokáig – kacsintott. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem a világomat a zöld szemei és az érintése nélkül. Leginkább az érintései nélkül. mert a szemét és a hangját láthatom (na meg hallhatom) a tévében is, de az érintését nem hiszem, hogy érezhetném, ha hozzádörgölődöm a tévé készülékemhez.
   - Nem tudom, hogy menni fog-e – suttogtam letörten a kocsi felhajtónkon. Körbe álltak minket a fiúk, hogy megölelhessenek; a kocsinál Paul és Uma várta őket.
   - Hiányozni fogsz – ölelt magához Harry, majd egy hosszúak alig mondható csókban forrtak össze ajkaink.
   - Fiúk idő van! – mutatott a csuklóján lévő, kövekkel kirakott órájára Uma. Hátráltam egy lépést, hogy mind az öt fiún végig nézhessek.
   - Családi ölelés – kiáltotta el magát Louis és mindannyian körbenyaláboltak. A fejemet Harry vállgödrébe fúrtam, s próbáltam a maradék négy fiúhoz is hozzáérni, mert ugye nincsenek valami hosszú karjaim.
   - Minden rendben lesz – suttogta Niall. Hümmögtem egyet, majd ismét azt kellett figyelnem, ahogy egy autó eltávolodik tőlem, benne öt számomra fontos emberrel.
   - Viszlát, fél év múlva – suttogtam magam elé; összeszorítottam a számat, s aprókat hüppögve hátat fordítottam a kocsi egykori helyének, s új utat tűztem ki magam elé. A házunkat.
   - Akarsz beszélni róla? – állt elém anya. A fejemmel nemet intettem, majd felmentem a szobámba. Rádőltem az ágyamra és a kezembe vettem az éjjeliszekrényemen lévő képet. Harry és én voltunk rajta; még a nyáron készült valamikor. Én egyenesen a kamerába mosolygok – szerintem idétlenül – míg Harry a kamera mellett néz el a távolba.

Fejezet: hetvenöt

Sziasztok!
Remélem tetszik a blog utolsó kinézete. :)
Maazon is csodálkozom, hogy egyáltalán tudtam venni a fáradságot és felnyitni a laptop tetejét. Hihetetlen rossz eddig az egész hetem, ráadásul ma még 2 km-t is futnunk kellett tesin.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   Az esti koncert Holmes Chapell főterén volt. Felállítottak egy színpadot. A színpad mögött és bal oldalán petúniák és tulipánok díszlettek, amik nagyon vidámmá tették a nyári tér képét. Meleg hatást keltett ez a kis otthonos tér és nem csak azért, mert tűzött a nap.
   Úgy döntöttünk Gemmával és Anne-nel, hogy mi is valamilyen jó színes ruhát veszünk fel. Egy óráig tartott az, amíg kiválasztottuk a boltban a ruháinkat.
   Én egy eléggé rikítós rózsaszínű ruhát vettem, aminek az anyaga a mellénél meg volt csavarva. Az szoknyája pedig a derekától a combom közepéig omlott le.

   Gemma egy igazán csinos ruhát választott. Egy fehér ujjatlan toppból állt a felső része, mell alól egy fekete szalag választotta el a szoknyától. A ruha egy sárga tulipánszoknyában ér véget, ami szintén combközépig ért.

   S bár próbáltuk rábeszélni Anne-t egy merészebb ruhára, de Ő egy sötét barack színű, pánt nélküli ruhát vett. A derekán volt egy vékony, fekete öv. Combközépnél kicsit hosszabb volt, s külsejét fátyolszerű anyag borította.

   - Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe Harry. Hátulról átkarolt, s magához szorított. – Srácok, muszáj fellépnünk? – nézett a többiekre vágyakozóan, s benyúlt a szoknyám alá baloldalon – a többiek jobb oldalt álltak.
   - Harry tudjuk, hogy kanos vagy – kezdte Louis, mire Harry gyilkos pillantással próbálta megölni -, de muszáj.

   A koncert jó volt és láttam egy csomó, ismerős arcot. Kezdve Will-el folytatva a többi Withe Eskimo bandataggal, bezárólag az összes faszfejjel, aki csesztetett általánosban és a gimnázium első két évében.
   A banda megint nagyon jól alakított, mindenki tombolt és a legjobb az egészben, hogy most kevesebb rajongó lány volt. Inkább csak az ismerősök.

   - Szeretném, ha eljönnél velem a temetőbe Harry – mentem oda hozzá a koncert után. Két év óta… két év óta nem voltam apám sírjánál, mert nem voltam képes azt látni, hogy az ő neve volt kiírva a sírkőre.
   - Persze. Lépjünk le – fogott kézen, majd visszamentünk hozzájuk, ahol átöltöztünk. Felvettem egy fehér toppot, amit beletűrtem egy apróvirágos szoknyába. S a szoknyába belefűztem egy fekete övet. Felvettem még egy balettcipőt, s Harryt kézen fogva kimentünk a temetőbe.

   - Ha visszamentünk mit szólnál egy közös zuhanyozáshoz? – karolta át a derekamat Harry.
   - Benne vagyok – nevettem.

   - Brian Andrew Cowell. Élt 1973-től 2010-ig. Testvér, férj, apa és barát. Vigyázz ránk fentről, mit eddig mindennap tettél – olvastam fel, ami a sírkövére volt írva. Eleredtek a könnyeim, s letett a sírjára azt a szál fehér rózsát, amit a temető bejáratánál lévő virágboltból vettem.
   Harry kicsit arrébb állt meg, így beszélni tudtam apával.
   - Apu. Én… nem tudok mit felhozni mentségemnek, amiért két évig nem látogattalak meg. Szeretlek és piszkosul hiányzol. Nem vagy mellettem, hogy irányítsd a lépéseimet és, hogy tilts vagy szidj és megbüntess, mert hidd el… még az is hiányzik, amikor egy hétig elvetted a telefonomat, vagy bezártál a szobámba. De tudod… néhány dologról jó, hogy nem tudsz, mert… csalódnál bennem. Nem tudom milyennek akartál nevelni engem, de remélem olyan lettem, akire büszke lehetsz… odafentről. Kérlek vigyázz ránk – küldtem egy puszit a sír felé, majd kifelé vettük az irányt.
   Hirtelen a telefonom rezgését éreztem a tenyeremben. Mikor némítottam le? Nem tudom, de már vagy húsz nem fogadott hívásom volt anyutól.
   - Igen? – szóltam bele rekedten.
   - Kislányom, azonnal ide kell jönnöd Londonba. Cassie… valami gond van. Senki sem tudja miért, de… elájult, aztán magához tért, majd összegörnyedt és a hasát szorongatta. Nem tudott felállni és levegőt is alig kapott. Ki kellett hívni a mentőket. Patrick halálra van rémülve. Mindenki halálra van rémülve – suttogta feszülten anya. A hangja visszhangzott; talán a kórházban van?
   - Azonnal odamegyek. Amint tudok ott leszek. Én… már ott vagyok – hadartam.
   - Melyikőjük Mrs. Swaiy férje? – kérdezte egy idegen hang. Patrick válaszolt. – A feleségénél komplikáiók léptek fel. Ilyet még nem tapasztaltunk. Négy hónap után… - lecsaptam a telefont. Elmondtam Harrynek, aki eltátott szájjal hallgatott.
   - Azonnal indulunk – mondta, majd hazarohantunk. Írt egy üzenetet Louis-nak, hogy jöjjenek utánunk, ha akarnak, de mi beszálltunk a kocsiba és azonnal Londonba indultunk.

   Nem tudom mennyi ideig kocsikáztunk vagy merre mentünk, mert a sokkután én a könnyektől már semmit sem láttam.

Fejezet: hetvennégy

Sziasztok!
Rendesen fáradt vagyok... de olyan ihleteim vannak, hogy belehalok... xd
Viszont érzem, hogy kezdek megbetegedni, így most is egy tál gyümölcsöt eszek éppen; a másik oldalamon meg torok cukrok vannak... huh... :S
De nagyon jó érzés két tüsszögés között a barátaimat szidni, akiktől elkaptam... :')
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   Felvettem egy krémszínű felsőből és egy pirosas rózsaszín színű. A felsőrészt beletűrtem a szoknyába, amit a mellem alá felhúztam, s ott egy kék kendőféleséggel megkötöttem masnira.

   Kíváncsi vagyok változtam-e Anne szemében mióta nem találkoztunk. Kíváncsi vagyok milyen a régi házunk. Kíváncsi vagyok milyen apa sírja…
   Két évvel ezelőtti elbúcsúzásunk még mindig a szemeim előtt lebeg.

   A reptéren rengeteg ember siet. Ez az a hely, ahol nem kell megállnunk, hogy gyönyörködjünk a természetben, mert itt a legszebb a büfénél lévő péksütemény, vagy a virágosnál lévő rózsa. Az építészek olyan steril és hideg környezetet teremtettek, amilyet csak tudtak. Az emberek amúgy sem időznek sokat itt (hacsak nem lekésték a repülőjüket) és főleg nem is akarnak.
   Meg hát furcsán nézne ki egy kötött takaróval leborított kanapé, amin öreganyám zoknit köt és a gyerekeket tömködné mentolos cukorkával (ja nem… gyümölcsössel, mert a mentol szétmarja a beleinket – mondá nagyanyám.)
   Tizenhat vagyok és most költözünk. Persze az álmaim nem arról szóltak, hogy tiniként költözök anyával Londonba, miután apámat eltemettük. Az álmaimban a barátommal (Harryvel) együtt költöztem Londonba; tizennyolc évesen. Mindketten a Trinity Akadémián tanulunk – hisz mindkettőnknek ez volt az álma. Ő zene szakon, míg én táncon. Harry talán még valamilyen hangszeres fakultást is felvehet az éneklés mellé (legalábbis ezt tervezte), míg én modern és klasszikus balettot tanulnék.
   Ehelyett anyával elköltözök, úgy hogy Harrytől még elköszönni sem tudtam.
   - Nagyon fogsz hiányozni – suttogta Gemma a hajamba. Olyan erősen szorítottam, hogy nem tudtak minket szétválasztani. – Megmondom neki, hogy sajnálod.
   - Köszönöm – mondtam. Komolyan már a könnyeimmel küszködtem. A Styles család volt az én második családom. A házuk volt az én második otthonom. Hiányozni fog a földszinti szobám, közel a garázshoz. Hiányozni fog, hogy mindig valamiért megcsaphattam Harryt. Hiányozni fog, hogy birizgáljam a haját, hogy egy puszival búcsúzzunk el. Hát lássuk be már egy ideje hiányzott nekem a legjobb barátom.
   - Hiányozni fogsz a fiam közeléből – karolt át Anne. – Nélküled teljesen szétcsúszott lesz.
   - Nem Anne. Nélkülem híres lesz. Vagy mindkettő – nevettem el a végét. – Kérlek te is mond meg neki, hogy sajnálom. És, hogy nem akartam zavarni a telefonhívással és, hogy bárcsak mellette lehetnék. Tudom, hogy csak Gemmára nem fog hallgatni és hajlamos lesz elrontani… dolgokat – kötöttem a lelkére. Hatalmasat bólintott, s két nagy puszit nyomott az arcomra.
   - Vigyázz magadra – ölelt magához Robin. – És ha valamilyen fiú megpróbál, téged megközelíteni mond, hogy a pótapád vagyok, mutass rólam egy képet és elfutnak – kacsintott rám. Felnevettem, s véletlenül kicsúszott egy könnycsepp. Robin magához szorított, majd lehajolva a fülembe suttogott. – Egy percet se aggódj, mert nem hagyom, hogy homályosan lásson. Nem fog rád haragudni meglásd… minden rendben lesz – puszilta meg a homlokomat. Anya megfogta a bőröndjét, majd intett nekem, hogy itt a vége a búcsúzásnak. Lehajoltam a táskámért és egy nagy sóhaj kíséretében felemeltem. Gemma még utoljára megfogta a kezemet, majd elfordítottam tőlük a fejemet.
   Nem csak őket hagyom most itt. Hanem apát is. Remélem, a lelke velünk száll tovább Londonba és ott is vigyáz majd ránk.

   - Ez a ruha nem lesz jó – motyogtam, majd leguggoltam. Kivettem egy kékeslila színű hosszú vászonnadrágot és egy fehér lenge inget, amit nem gomboltam be teljesen. – Így már jó lesz – mondtam, majd kifésültem a hajamat.

   - Macey! – rontott ki a házból Gemma és rám vetette magát. Az apró sokktól, amit okozott, nem bírtam megszólalni, csak átölelt és megszorítottam. Fokozatosan tért vissza belém az élet, s annál jobban szorítottam. Már lábujjhegyen álltam.
   - Nagyon hiányoztál – mormoltam. – Hol voltál, amikor tanács kellett? – korholtam le játékosan.
   - A vonal túlsó végén – nevetett fel. Utána jött Anne, aki szintén ujjongott egy sort, valamint jöttek a szokásos mondatok.
   - Milyen nagy lettél. Anyádat is már lehagyhattad rendesen – pedig anya itt sem volt, de Anne szükségét érezte annak, hogy ezeket az érzéseit kifejtse az irányomba.
   - Semmi, szervusz kisfiam? Isten hozott? Milyen volt a turné? – háborgott Harry. Hirtelen valaki felemelt és megpörgetett a levegőben. Robin.
   - Nem mutogattad a képemet senkinek, mi? – vonta fel a szemöldökét megrovóan.
   - Elfelejtettem – nevettem. Szorosan megölelt. – Hiányoztál.

   - Más a szobád – állapítottam meg mikor beléptem Harry szobájába. – Eltűntek a gitáros poszterek és a Power Rangers figurák. Döbbenten állapítom, hogy ott a Harry Potter könyvsorozat. Csak nem… elolvastad? – tettem a szívemre a kezemet, s sápítoztam két sort.
   - Még a Twilight sorozatot is olvastam – mondta kacéran. Felnevettem, majd ledöntött az ágyára. Apró csókokat adott a számra, majd a nyakamra. Kinyitottam a szemem és megláttam a plafonon egy képet róla és rólam. Persze egyikünk sem nézett Anne felé, aki fényképezett. Harry épp Alfredet nézte és valami olyat mondott, hogy „hm Alfred, te napról-napra egyre feljebb húzod a gatyádat és ezt úgy imádom.” Én meg persze röhögtem rajta.
   - És látom láttad a Három méterrel a felhők felettet is – utaltam a plafonon lévő képre. Felnézett rám, s elmosolyodott.

   - Tetszik? – kérdezte, mire megcsókoltam. Nem akartam szóban kifejteni a véleményemet. Inkább csak némán egy csókkal.

   (Louis Tomlinson)

   - Szerintem nem terítek Harrynek és Macey-nek – utalt Anne a különvonult párra, mire mindannyian egyetértően bólogattunk.