Take me to ANOTHER WORLD!

     Íme kedves olvasóim megnyitotta kapuit a legújabb blogom! Kattintsatok a képre!
Puszi: Alexa L. Wozde xx

Utószó

Nehéz a szívem, nem tudom tovább vinni az úton, de mindig igyekszem visszatérni hozzátok - e sorokkal búcsúztatom a fejezeteket. Az új blogban ott leszek és remélem ti is ott lesztek nekem!
Valamint köszönöm, hogy a blog meghaladta a százezres látogatottságot! Imádlak titeket.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   Kedves mindenki!
   Remélem meg tudtok érteni. Ő volt a mindenem, így vele kellett mennem. Vele akartam menni lenni. Így vele lehetek. Kérlek, mondjátok meg a babának, hogy szerető szülei voltak, de Ők nem élhettek egymás nélkül. Meséljetek neki rólunk.
   Tekintetbe véve ez most a végrendeletem. Azt szeretném, ha Macey Cowell venné kegyei alá a kislányomat Felicity Macey Cassandra Swayt, akinek a vezetéknevét szeretném, ha megtartanátok.
   Minden jót kívánok nektek. Remélem nem lesztek szerencsétlenek.
   Patrick.

Riadtan ültem fel az ágyamban. Ettől az álomtól rendesen leizzadtam. Igazából ez nem is álom volt; inkább emlék. Megfordultam és végigsimítottam a tíz éves Felicity arcán, aki a vihar miatt ma velem és Harry-vel alszik. A 8 éves William és a 6 éves Daisy ma Simon-nál alszik, így csak mi hárman maradtunk.
   - Rosszat álmodtál drágám? – ült fel Harry is. Suttogtunk, hogy a lányunkat – mert Ő már tíz éve annak számított – fel ne ébresszük. – Megint az emlékek?
   - Igen – bólintottam. Odahajolt hozzám és apró csókot lehelt a számra.
   - Megint a temetés? – most bár nem a temetésről álmodtam, de sikeresen eszembe jutott.

   Ott állunk talpig feketében két koporsó mellett. Az ég felhős; előbb esett. Egy pap prédikált, majd odahívta a fiúkat, akik a Cassie tiszteletére írt dalukat énekelték, míg a két „testvéremet” leengedték a gödörbe.
  - She was a young girl, She lived in a wild world, But God don't give other chance, Her life has end. Has end. Everybody's crying, But Cassie's soul is flying, To the moon and back, To the cloud and back. And if she's tired... She have some sleep. By the God's sheeps. We need to say goodbye, But you'll live in our hearts, We'll never forget you. She was a young girl, She lived in a young world, But God don't give other chance, Her life has end. Has end* – énekelték a fiúk. Bedobtam két rózsát a koporsók után, majd visszaálltam.

   - Szerinted emlékszik rájuk?
   - Annyit meséltél róluk, hogy biztosan – csókolt meg, majd visszafeküdtünk aludni.

  Patrick kérését tiszteletben tartva magamhoz vettem Felicity-t. Átbucskáztam az érettségin, majd Harry megkérte a kezemet. Pontosabban 19 évesek voltunk mindketten már, mikor elém állt a bizarr kéréssel. Hozzámentem. Élünk boldogan, ahogy egy átlagos család.
   Ugyanis bármennyire is fáj beismerni és bármennyire is hitte azt mindenki, de amikor Harry huszonkettő lett közös döntés alapján a zenekarnak vége lett. A barátság megmaradt, mert a mai napig minden héten összeeresszük a gyerekeket játszani, míg mi borozunk, eszünk, nosztalgiázunk.
   Louis elvette Eleanort és van két gyerekük Thomas és Robert. Liam és Danielle nem sokkal a VMA után ismét egymásra találtak, mikor visszautaztak Amerikába; nekik csak egy kislányuk van Loretta. Niall és Cathnis is összekavartak, mikor Niall Amerika után visszament Írországba. Tisztáztak mindent és Cathnis most várja az első babájukat. Zayn… nos Zayn és Lira is összekavartak valahogyan. Azt hiszem Londonban találkoztak, amikor Lira kirándulni volt. Szép történet, nem? 

* írta: Alexa L. Wozde

Fejezet: nyolcvan

Úgy érzem most nem tudok nektek mit mondani.
Holnapután hozom az utószót.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Harry Styles)

   Halvány fogalmam sem volt arról, hogy miért kell sietnem haza, milyen baj van, de azonnal felhívtam Umát és közöltem vele, hogy mondjon le egy jó pár (sok) fellépést, majd szóltam a fiúknak, akik csapot, papot maguk mögött hagyva a szállodai szobánkba rohantak.
   Persze ez a mindent maguk mögött hagyós dolog azt jelentette, hogy Niall hozta Demit, Louis meg Eleanort. Komoly készségfejlesztési tréningre lesz itt szükségünk.
   - Én sem értem miért, de Macey csak nagyon feldúlt hangon azt mondta… azt mondta baj van – tettem még hozzá miután elmondtam nekik imént az egész telefonhívást. – Én biztosan megyek, gondoltam szólok nektek, így fair. Uma lemondta a fellépéseinket nagy kínszenvedések árán.
   - Persze, hogy megyünk – pattantak fel a fiúk is. Louis-szal együtt pedig Eleanor is felállt.
   - Akkor megtennétek, hogy rohadt gyorsan összepakoltok? – néztem rájuk könyörgően, mert ők még mindig szétszórtan álltak egyhelyben. Mindenki csatakiáltással vetette bele magát a pakolásba a saját szobájában. Egyedül én és Demi maradtunk a nappaliban.
   - Nem ismerlek annyira, a barátnődet meg főleg nem, de saját tapasztalatból mondom, hogy bármilyen gond is van, mindig van rá megoldás – mosolygott, majd egyik kezét a karomra simította.
   - Az időre gondolsz? – sóhajtottam idegesen. Nem tudtam mi lehet Macey-vel.
   - Nem. Arra, hogy ha ott vagy neki ketten minden akadályon átküzditek magatokat. Elvégre szerelmesek vagytok, igaz?
   - Keveset mondjuk egymásnak, de igen azok vagyunk – bólintottam egyet bizonytalanul.
   - A szerelem akkor szerelem, ha szavak nélkül is tudjátok, hogy még mindig erős – mosolygott biztatólagosán. Ránézett az órájára és felpattant. – Mennem kell próbálni egy fellépésre – futólagosan megölelt. – Bemegyek, elköszönök Niall-től – mosolyogott. Tudtam, hogy az elköszönni Niall-től valóban csak egy elköszönés lesz.

   Uma magánrepülőjével mentünk, meghaladva a fénysebességet, Londonba. Ujjat tördelve, s meglepően csendben telt el az az egy óra, amíg Los Angelesből Londonba repültünk. Lehetett volna gyorsabban is persze, ha előbb megkapjuk a leszállási engedélyt.
   Van derűsebb oldala is… Uma nem jött velünk. Ami jó neki is, nekünk is és legfőképpen Macey-nek.
   Leszállás után egyből Macey-ék házába vettük az irányt, de nem nyitott senki ajtót.
   - Nem nézzük meg a kórházat? Biztos, ami biztos – szólalt meg félénken Louis. Nem akartam ezt a tanácsot hallani, de igaza volt. Biztos, ami biztos. És miután kiderül, hogy nincs Macey-nek semmi baja megnyugodhatunk.
   Fejvesztve rohantunk be a kórházba nem törődve a padló csúszására figyelmeztető táblákkal.
   - Macey Cowell-t keressük – jelentettem be. A nő kerek szemekkel nézett ránk, majd keresgélni kezdett a papírok között.
   - Nincs ilyen nevű betegünk – felelte higgadtan, mire egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem.
   - Fiúk – kiabált nekünk Simon, mire a nő csúnyán lepisszegte. – Itt vagyunk – vette halkabbra a formát Simon. Odamentünk hozzá. Az első, amit megláttam, hogy Macey és Patrick a földön fekszenek. Patrick Macey-t öleli, aki a karjai között aludt el.
   - Mi történt? – suttogta Niall, megtörve a feszült csendet. Macey anyja és Joe valamint még négy felnőtt rá kapta a tekintetét, majd visszairányították tekintetüket a kezükre.
   - Cassie-nél beindult a szülés – mondta halkan Simon. Macey barátnője nevére felkapta a fejét, s mikor meglátott engem felugrott és a nyakamba vetette magát.
   - Azt hittem bajod esett – suttogtam a hajába miközben szorosan öleltem. Úristen mennyire hiányzott a karcsú dereka, a haja illata, a bőr tapintása.
   - Cassie… ugye minden rendben lesz? – sírta a vállamba. Csak csitítani tudtam. Nem tudtam semmi olyat mondani, amit be is tudnék tartani.
   - Demi Lovato azt üzeni, hogy minden rendben lesz – rám emelte értetlen tekintetét, ami megmosolyogtatott. – Azt üzeni, hogy bármi baj is van, mi ketten megoldjuk. Túl leszünk rajta.
   - És ehhez Demi Lovato kellett neked? – mosolyodott el könnyein keresztül. Megráztam a fejemet és szorosan magamhoz öleltem.

   (Macey Cowell)

   Kétségbe voltam esve. És fájtam. Mindenem fájt. Kívül belül. Fájt a lelkem, a szívem, a tokom; görcs volt a gyomromban. Elültem a fenekemet; fájt a derekam, a nyakam, a fejem, a karom és a lábaim.
   Annyira féltem, hogy elveszítem a számomra egyik legfontosabb embert. Nem bírnám ki. Egyszerűen nem.
  Az érzések a gyomromból a mellkasomba szálltak; valamint az erő kiment a karjaimból. Úgy simultam Harry-hez, mint lapok egymáshoz egy füzetben. 

   - A kismama magát szeretné látni kisasszony – lépett elém a szülészorvos. A szívem hatalmasat dobbant, majd felálltam és bementem. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, jöttem rá, hogy Patricket is magammal kellett volna hoznom.
   - Na, mi a helyzet? – fogtam meg Cassie kezét. Lelkem tiszta verejték volt és még mindig lihegett. Felém fordította a fejét, s kierőltetett magából egy mosolyt.
   - Olyan szép babám van – mosolygott. – Itt feküdt rajtam – mutatott a mellkasára. – Aztán beletekerték egy fehér törölközőbe. Elvitték… Hova vitték?
   - Megfürdetik, hogy szép és tiszta legyen. Lehet még egy picit megfigyelik, hogy minden rendben van-e – mosolyogtam rá.
   - Patrick? Itt van Ő is? – pislogott sűrűn.
   - Beküldöm, te pihenj csak – adtam a kezére egy puszit, majd beküldtem hozzá Patricket.

   (Pár nap múlva)

   - Icipici pókfi a vízköpőbe bújt, jött egy nagy zuhé, és kifújta a fiút. Felderült az ég és kisütött a nap, az icipici pókfi, megint elszaladt – énekelte Cassie a pici Felicity-nek. A kórházi ágyon ült; az arca kipirult a boldogságtól. Mellette Patrick ült és babával játszott. Én és Harry pedig az ágy melletti székeken ültünk.
   - Szerintem nagyon szereti a hangom – mosolygott Cassie, majd megcsókolta Patricket.
   Cassie hirtelen átadta nekem a babát, majd megkért, hogy menjünk ki vele egy kicsit. Gondoltam picit kettesben akarnak maradni. Kint persze Felicity-t átadtam a nagymamájának. Ott sem lehetett sokat, mert jött egy ápolónő és elvitte megvizsgálni.

   Patrick hirtelen feltépte az ajtót és orvos után kiabált. Két nővér és egy orvos futott be a kórterembe; Patricket kizárták. Aztán már csak suhanó alakokat láttam, akik egy hordágyon tolják Cassie-t a műtő felé. Felpattantam, de az öt fiú visszarántott és erősen tartották a tagjaimat. Kiabáltam, sírtam, de nem engedtek el.
   - Mi történt? – kérdezte Rick Patricktől.
   - Egyszerűen… elkezdett rázkódni a teste és vér folyt a szájából, majd elhomályosult a tekintete. Majd a füle is vérezni kezdett.
   - Cassie – kiáltott fel az anyja. Értetlenül néztem rá. Összeszorította a szemeit. – Vérzékeny. Nem szereti mondani ezt az embereknek, mert fél a reakciójuktól. Szeretett volna úgy élni, mint bármelyik más fiatal, nem aggódva azzal, hogy mi lesz ha… De mindig ott volt benne ez.
   - És még nekem sem mondta el? – kérdeztem szomorúan.
   - Senkinek sem akarta elmondani. Soha.

   Az órák csak teltek; lecsitult minden, kint is, bent is. Kinyílt az ajtó és mindenki egy emberként ugrott fel.
   - Megtettünk mindent, amit tudtunk, de… Sajnálom – mondta az orvos. Összerogytam, egyenesen a térdeimre, magam elé bámultam mereven. Körülöttem megszűnt a világ. Nem éreztem semmit. Hirtelen üresnek éreztem magam. Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon szépen egymás után, de azt már nem, hogy Harry megérintette a vállamat.
   Elvesztettem mindent, ami egykor az enyém volt. Legalábbis a jelentős részét. Bár van családom, fiúm, barátaim, de az egyetlen olyan személyt veszítettem el, aki mindent tudott rólam, szeretett, támogatott és aggódott értem. Elveszítettem a nővéremet. Sokkot kaptam. Az agyam még nem volt hajlandó felfogni, ami velem történt. Ami vele történt. Miért pont őt kellett elvennie tőlem az Életnek?
   - Macey kérlek - rángatott fel Harry. Magamhoz szorítottam és a dzsekijében fojtottam el a zokogásomat.

   - Lehetnék egyedül egy kicsit? – kérdezte Patrick miután a család nagy része… nem szépíthetek megnézte Cassie-t. Mindannyian bólintottunk, majd az aulában leültünk. Cassie szülei a temetést intézték éppen, míg mi a székeken ültünk.
   - Szerinted Patrick mit csinál bent? – kérdezte tőlem Harry. Megvontam a vállamat, majd apró puszit nyomtam az arcára.
   - Nem tudom, mit tennék, ha Patrick helyében lennék. Nyilván a legésszerűbbnek az öngyilkosság tűnne – szomorodott el -, de persze a fiúk nem hagynának a padlón lenni, de… szív nélkül nem élhetnék további – ölelt magához. Átkaroltam, de ekkor hirtelen bevillant. Ellöktem és berohantam. Kérlek ne, kérlek ne, kérlek ne.
   Berontottam, de már… elkéstem. A plafonon lévő ventilátor megállt, arra egy lepedőből készített kötél volt erősítve, amin… Patrick lógott erőtlenül. Sikítottam egyet, majd a nevét ordítottam. Lerángattam a földre és próbáltam újraéleszteni. Már vagy hatszor ütöttem őt mellkasba, mikor a többiek elrángattak tőle. Csak ordítottam, hogy engedjenek el. Nyugtatót adtak be, én pedig zsibbadtságot éreztem minden tagomban, majd csak a sötétség volt.

Fejezet: hetvenkilenc

Sziasztok!
Hát... még 6 nap van hátra a végig... :) haha
És hirdetnék emberek! Az leendő egyik leges legjobb 1D-s fanfiction nyitotta meg kapuit pár napja. Nagyon megéri benézni! Let's pretend it's love
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Harry Styles)

   Amint Macey kimondta azt, hogy Nekünk, mély lélegzetet vettem. A szívem mintha könnyebb lett volna a mellkasomban.
   - Milyen a suli? – érdeklődöm a barátnőmtől. Rögtön nem kellett mennem sehová. Mélyet sóhajtott.
   - Jó szar – hallani a hangján, hogy mennyire lenyomta a hangulatát a téma. – Gyűlölök bejárni. Se nem lehetek veled, se nem Cassie-vel. Egyszerűen beleőrülök a semmit tevésbe, érted? Én csak… - némult el a hangja. Gondolom belefúrta az arcát egy párnába. – És neked milyen napod volt vagy lesz?
   - Nem sokára el kell kezdenem készülődni, mert este lesz a VMA; kitudja, talán díjat is kaphatunk – dicsekedtem, mire felkuncogott.
   - Nem fogom sokáig bírni ezt – suttogta halkan. Bármit megtennék azért, hogy megérintsem most az arcát. Vagy megöleljem. – Ha látnád milyen a kézfejem. Vagy a dörzsölésektől piros, vagy a vakarástól vagy a csípésektől – gondolhattam volna, hogy idegességében a körmeivel fogja csipkedni a bőrét.
   - Erős vagy, Cassie is erős. Mindketten túl lesztek rajta aztán meg majd ketten megyünk anyukád és Joe esküvőjére – kezdtem fantáziálgatni Macey extrán rövid ruháján, amitől rögtön megnőtt… a kedvem.
   - Menj csak és legyél bámulatos – zárta rövidre. – Ígérem nézlek majd a tévében – mondta vidáman, majd elköszöntünk egymástól és letettük a készüléket.

   A VMA nagyon jó volt. Jó helyünk volt; fölöttünk ült Eleanor, sőt még Danielle is, mert Liammel úgy döntöttek hipi-szupi barátok maradnak. De jó nekik!

   (Macey Cowell)

   Amúgy sem tudtam aludni, így befeküdtem az ágyamba, magam köré sorakoztattam csokit és barackot, meg teát és bekapcsoltam a tévémet, persze pont az az adó, amit én akartam nézni, hangyás volt, így dönthettem. Vagy nagyon gyorsan keresek a neten valami működő linket vagy nézem a hangya focit kimúlásig.
   Magam elé vettem a laptopomat és felmentem twitterre. Amióta Uma világgá kürtölte a szakításunkat a nekem érkező tweetek száma napi tízre csökkent, ami érdekes, mert Danielle-nek még most is tök sokat írnak, na de nem mintha bánnám. Élvezem azt a nyugalmat, amit ez nyújt nekem.
   Oké, megtaláltam, jó vagyok, nézem.
   Katy Perry adja át ezt a díjat. Ebben a kategóriában a fiúk is jelölve vannak.
   - És aki a díjat kapja, az nem más, mint… - húzza az időt Katy – a One Direction! – befogtam a számat, hogy sikítsak, sőt a biztonság kedvéért beletömtem egy kocka csokit is.
   Mázli, hogy már lenyeltem, mert amikor Katy rácuppant a fiúmra… szájjal a szájra, hát nem volt valami üdítő. Aztán még a díjunkat is eltörte. Majd rácuppant Niall-re.
   Szép madár… Hát nem.

   (Harry Styles)

   Az első amin kiakadtam: megcsókoltam Katy Parry-t.
   A második: ezt Macey látta.
   A harmadik: mekkora mellei vannak Katy Parry-nek?
   Negyedik: Macey most látta, hogy nézem Katy melleit.
   Anyám borogass…

   Miután vége lett a show-nak visszamentünk hárman a szállodába. Louis romantikázik valamelyik raktárban Eleanorral, míg Niall éppen Demi Lovatoval sétál valahova, vagy esetleg kizabálja a lányt a vagyonából.
   Éppen az ágyamban forgolódtam és azon gondolkodtam, hogy fel merjem-e hívni a barátnőmet vagy sem, amikor Ő hívott engem. Felkészültem minden szidásra.
   - Harry – lihegte a telefonba. – Baj van. Könyörgöm, gyere haza.

Fejezet: hetvennyolc

Sziasztok!
Kissé megkésve, ámbár itt vagyok.
Ma történt velem - pontosabban a lábammal - egy kisebb baleset, de mindegy nem akarlak traktálni titeket ezzel.
Jó olvasást.
U.i.: Hivatalosan 10-én zár be a blog.
Még 8 nap!
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   A szavak úgy marták a torkomat, mintha egy savas ecsettel írták volna őket oda, de ugyanolyan nehéz lett volna kimondani, mint lenyelni. Ott hagytam őket a torkomba gombócozva, hátha eltűnnek.
   - Harry – ez a név, mintha nem is a hangszálaimból, hanem a mellkasomból szállt volna fel. – Milyen Amerika?
   - Napos, de hiányzik az Eső – mosolygott. Ismerem ezeket a metaforákat. – És milyen London?
   - Esős, de… hiányzik a Nap – mondtam ki, ám még mindig ugyanúgy fájtak a szavak. Tán nem ezeket kellett volna kimondanom. A mai nap a fájdalom összessége lenne? Muszáj ennyi kérdést felhalmoznom magamnak? Mert ezt teszem. Az élet nem is állít elém kérdést. Én egy egyszerű állításból is kérdést tudok tenni, hogy összebonyolítsam az életemet.
   - Még mindig szeret! – ordította bele a telefonba dühösen Louis.
   - Mi olyan rohadt nehéz nektek ebben? – kiabált Niall is.
   - Jó hallani, hogy ennyire hiányzom a fiúknak – ironizáltam elengedve a fülem mellett a két kijelentést. Úgy tudom mellőzni, hogy a kijelentésekből kérdést csináljak, hogy a kijelentést mellőzöm. Ugye?
   - Cassie… mi van vele? – próbálta terelni a témát Harry.
   - A gégemetszést kellett csinálni rajta – suttogtam. Megtöröltem a szemeimet.
   - Sajnálom – tudom, hogy sajnálja, de akkor jobb lenne, ha itt lenne mellettem. – Le kell tennem.
   - Harry – szólítottam meg gyorsan, utoljára. – Igaz? Tényleg szeretsz még?
   - Amíg élek. És te? Te… szeretsz még engem? – suttogta rekedten.
   - Az én szeretetem nem időleges – mosolyogtam.
   - Kurvára hiányzol – ordította el magát Harry. Felnevettem.
   - Köszönöm – mondtam. Meglepett csend támadt a túl oldalon. – Azt, hogy megnevettetsz.
   Hazaértem. Anya és Joe a nappaliban tévéztek még, hisz’ mondhatni korán volt. Harry-t nem szakítottam el a fülemtől, csak hallgattam az egyenletes légzését a vonal túlsó végéről. Fogtam egy papírt és egy tollat és ráírtam anyának mi történt ma a kórházban és a suliban.

Iskola: semmi.
Kórház: gégemetszés.

   Anya a szája elé kapta a kezét, miután elolvasta, Joe pedig megsimította a karomat. A kezemmel mutogattam nekik, hogy jól vagyok, de aludnék, úgyhogy egy Jó éjt kíséretében felmentem.
   - Itt vagy még? – suttogtam a fürdőbe belépve.
   - Igen – köszörülte meg a torkát. – Csak hallgattam, ahogy motoszkálsz.
   - Én pedig a légzésedet hallgattam – mosolyodtam el.
   - Macey… olvastam egy könyvet pár napja. Sokadik esély, ha sztárral jársz és Ő még mindig szeret volt a címe. Elég vastag könyv, de hamar végeztem vele – már most tudtam, hogy sántít a dolog. Harry nem szokott olvasni. Körül belül annyit, mint egy… átlag macska. – Arról szólt, hogy egy fiú és egy lány nagyon közeli barátok voltak, de megszakadt a kapcsolat, amikor a fiú híres énekes lett, de valami csoda folytán ismét találkoztak; egymásba szerettek…
   - Azt hiszem olvastam a könyvet – bólogattam bőszen.
   - Tényleg? – döbbent meg a vonal túlsó végén lévő fiú.
   - Naná. Alap könyv egy lánynak. Bár a vége elég szomorúra sikerült. A lány és a fiú szakítottak, majd a fiú egy bugyuta telefonhívás közepette magyaráz a lánynak valami nem létező könyvről – nevettem fel. – Szomorú, de ez van.
   - Igen, de most itt tartom a kezemben a második részét – sietett saját maga mentségére Harry.
   - Mi a címe? – húztam tovább az agyát.
   - Sokadik esély, ha sztárral jársz és Ő még mindig szeret 2 –mondta gondolkodás nélkül. Felkuncogtam.
   - Na és miről szól?
   - Az első két fejezetet olvastam még csak el – mondta sietősen. – Azt írja, hogy a lány megbocsátott a fiúnak, mert nagyon szereti őt… még mindig, a fiú összes hülyeségével együtt.
   - De mi van, ha a lány fél a fájdalomtól?
   - A fiú megígérte, hogy megvédi mindentől. Ha kell még saját magától is – suttogta. Érzelgős mondat volt, de nagyon édes. – Van benne egy mondat, ami nagyon megtetszett. „Leszel újból a barátnőm?”
   - És mit válaszolt a lány?
   - „Nem akarom megbánni azt, amit most mondok, de szeretlek és most a szívemre kell hallgatnom.”
   - Legyen így – mosolyogtam. – Sok boldogságot nekik.
   - Sok boldogságot nekünk – mondta felüdültebben Harry.
   - Nekünk.