Fejezet: huszonnyolc

Sziasztok!
A mentségem egyszerű, de komolyan... Önkénteskedtem a hétvégén. Szombaton az országos atlétika versenyen, vasárnap pedig a dombori-i Triatlonon. Kaptam két pólót meg egy kis leégést. Pazar! :D
Viszont kitaláltam egy nagyon szuper dolgot. Mindössze annyi a teendőtök, hogy írjatok nekem egy e-mailt egy kérdéssel, ami rám vonatkozik. Az írói stílusomra, az ihleteimre, ötletre. Hogyan írok meg egy adott hangulatú részt. Amire csak kíváncsiak vagytok és én kiteszem ide a blogra interjú címmel. Ti lesztek most a sajtósaim. Erre a címre írjatok: alexandra_150@citromail.hu.
Lea novellája (Mama Do): http://iixel.blogspot.hu/2012/06/lea-mama-do.html
Puszi? Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Harry Styles)

   Hajnali négy óra környékén járhatott az idő, amikor Macey teljesen kiborulva esett be a szobámba. Nem tudtam mi történt vele. Leültettem az ágyamra és az ágyam melletti műanyag üveges vízből inni adtam neki.
   Egy csendben eltelt negyed óra múlva nem bírtam már tovább várni és megkérdeztem mi bántja. Erre csak megrázta a fejét. És ezt még eljátszottuk vagy tízszer.
   - Az Istenért Macey! – csattantam fel. Elé guggoltam és mindkét kezemet rátettem a karjaira. – Ha már hajnalban felébresztesz, és teljesen zaklatott vagy… kérlek, legalább mond el mi a baj.
   - Én… Másfél évvel az után, hogy te elmentél az X-Factorba. Cassie szerint kifordultam magamból. Összejöttem egy fiúval, aki a szomszédunkban lakott. A neve Bruce Wayson. Jól meg voltunk. Ránézésre azt hittem Ő a tökéletes nekem. Barna rövid haj, kék szemek, rózsaszín és puha ajkak – erre az utolsó kijelentésre apró mosoly került elő a szám sarkában. – Három hónappal a kapcsolatunk kezdete után pár pohár bor és lenge öltözet hatására lefeküdtünk egymással.
   - Mit értesz lenge öltözet alatt? – kotyogtam közbe. Ez az, amit nem engedhettem el a fülem mellett.
   - Fürdőruhát. Meleg nyári napunk volt és náluk medencéztünk egy kicsit. A szülei nem voltak otthon – sóhajtott. – Aztán reggel felébredve – folytatta a mesélést onnan ahonnan abbahagyta – újból akarta. Belementem. Egyszer élünk gondoltam. De aztán tízperc múlva újból. Aztán megint. Nekem elegem volt belőle. Aztán a sarokba szorított…
   Nagyot nyeltem és láttam, hogy Macey is ezt teszi. A hátára tettem a kezét, majd simogatni kezdtem körkörösen.
   - Láttam, hogy az egész… az egész alkarja apró vonalakkal van televagdosva. Milliméter eltérésekkel – szipogta, majd letörölt pár könnycseppet, amik időközben előbuggyantak. – Aztán előhúzta a tűt a zsebéből, ami volt elég hegyesés vastag, hogy ilyeneket lehessen csinálni, majd… az alkaromat itt – húzta végig ujját az alkarja belső felén a tenyeréig bezárólag – felsebezte vele. Ömlött a karomból a vér. Kirohantam, azt hiszem még ordítottam is. Amint kiértem a házból az anyja pont beállt a kocsival a garázsba.  Megmondtam neki, hogy… Bruce miket csinál. Először nem akarta elhinni, majd amikor megmutattam neki a karomat elsápadt, pánikba esett. Azt mondta menjek haza, majd berohant a házba. Egy szál fürdőruhában álltam a házunk előtt, mert anyám és az élettársa elmentek. Már mindenhol véres voltam… - utáltam magamat azért, amiért hagyom, hogy végig mondja. Amiért nem állítottam le. De tudni akarom! Nagyon. – Felrohantam az emeletre az anyja után. Ott csak annyit… - itt gúnyosan felnevetett – csak… Annyit láttam, hogy Mrs. Wayson Bruce fejét az ölébe fektette és simogatta. Először nem értettem mi történt…
   - Akkor Ő most…?
   - Nem – rázta meg a fejét. – Az anyja megtalálta az üres vérhígítós üvegeket még időben, ahhoz, hogy bevigyük a kórházba. Kaptam egy köpenyt, azt hiszem sárgát és úgy vitt be minket a kórházba. Nekem összevarrták a kezemet és bekötözték. Bruce gyomrát a biztonság kedvéért kimosták, hátha mást is vett be, nem csak a vérhígítót, amitől ugye még gyorsabban elvérzik, ha felvágja az ereit, és összevarrták a kezét. Egy speciális intézetben kezelték, ahol azokat ápolják, akik kíséreltek már meg öngyilkosságot, alkohol vagy gyógyszermérgezést szenvedtek kényszeresen. És… Bruce-t… kiengedték.
   - Ez… szörnyű. Én… őszintén sajnálom. Én…
   - Nem kell a sajnálatod – vette oda nekem. – Nekem egy szoros ölelés és egy csók kell. Nem sajnálkozás.
   - Kérésed számomra parancs – mosolyogtam. Szorosan magamhoz húztam. Először csak öleltem, aztán megcsókoltam. Hátradöntöttem az ágyamon és fölé magasodtam.
   Eszembe jutott mindaz, amit mesélt, így legördültem róla és lefeküdtem mellé. Magunkra terítettem a paplant, oldalra fordultam és átöleltem a háton fekvő barátnőmet.
   - Te más Harry Styles. Más, mint… a többi popsztár – mosolygott rám.
   - Többel is volt már dolgod? – kerekedett ki a szemem. Persze nem komolyan gondoltam.
   - Nem.
   A plafonra szegeztem a tekintetemet. Nehéz lehetett neki. Meghalt az édesapja. Elköltöznek. Az anyja hozzámegy egy idegileg károsult pasihoz. Akkor ez a Bruce-ügy. És én nem voltam ott mellette. Persze tudom, hogy… pótolható vagyok, meg minden, de…
   - Min gondolkodsz ennyire? – zökkentett ki Macey.
   - Tudod, azt mondják, az vagy, amit megeszel. Az az érdekes, hogy nem emlékszem, hogy szexistent reggeliztem volna – kamuztam, de elértem a hatást. Macey felnevetett, majd hozzám bújt. Arcát a vállamba fúrta.