Fejezet: hetvennégy

Sziasztok!
Rendesen fáradt vagyok... de olyan ihleteim vannak, hogy belehalok... xd
Viszont érzem, hogy kezdek megbetegedni, így most is egy tál gyümölcsöt eszek éppen; a másik oldalamon meg torok cukrok vannak... huh... :S
De nagyon jó érzés két tüsszögés között a barátaimat szidni, akiktől elkaptam... :')
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   Felvettem egy krémszínű felsőből és egy pirosas rózsaszín színű. A felsőrészt beletűrtem a szoknyába, amit a mellem alá felhúztam, s ott egy kék kendőféleséggel megkötöttem masnira.

   Kíváncsi vagyok változtam-e Anne szemében mióta nem találkoztunk. Kíváncsi vagyok milyen a régi házunk. Kíváncsi vagyok milyen apa sírja…
   Két évvel ezelőtti elbúcsúzásunk még mindig a szemeim előtt lebeg.

   A reptéren rengeteg ember siet. Ez az a hely, ahol nem kell megállnunk, hogy gyönyörködjünk a természetben, mert itt a legszebb a büfénél lévő péksütemény, vagy a virágosnál lévő rózsa. Az építészek olyan steril és hideg környezetet teremtettek, amilyet csak tudtak. Az emberek amúgy sem időznek sokat itt (hacsak nem lekésték a repülőjüket) és főleg nem is akarnak.
   Meg hát furcsán nézne ki egy kötött takaróval leborított kanapé, amin öreganyám zoknit köt és a gyerekeket tömködné mentolos cukorkával (ja nem… gyümölcsössel, mert a mentol szétmarja a beleinket – mondá nagyanyám.)
   Tizenhat vagyok és most költözünk. Persze az álmaim nem arról szóltak, hogy tiniként költözök anyával Londonba, miután apámat eltemettük. Az álmaimban a barátommal (Harryvel) együtt költöztem Londonba; tizennyolc évesen. Mindketten a Trinity Akadémián tanulunk – hisz mindkettőnknek ez volt az álma. Ő zene szakon, míg én táncon. Harry talán még valamilyen hangszeres fakultást is felvehet az éneklés mellé (legalábbis ezt tervezte), míg én modern és klasszikus balettot tanulnék.
   Ehelyett anyával elköltözök, úgy hogy Harrytől még elköszönni sem tudtam.
   - Nagyon fogsz hiányozni – suttogta Gemma a hajamba. Olyan erősen szorítottam, hogy nem tudtak minket szétválasztani. – Megmondom neki, hogy sajnálod.
   - Köszönöm – mondtam. Komolyan már a könnyeimmel küszködtem. A Styles család volt az én második családom. A házuk volt az én második otthonom. Hiányozni fog a földszinti szobám, közel a garázshoz. Hiányozni fog, hogy mindig valamiért megcsaphattam Harryt. Hiányozni fog, hogy birizgáljam a haját, hogy egy puszival búcsúzzunk el. Hát lássuk be már egy ideje hiányzott nekem a legjobb barátom.
   - Hiányozni fogsz a fiam közeléből – karolt át Anne. – Nélküled teljesen szétcsúszott lesz.
   - Nem Anne. Nélkülem híres lesz. Vagy mindkettő – nevettem el a végét. – Kérlek te is mond meg neki, hogy sajnálom. És, hogy nem akartam zavarni a telefonhívással és, hogy bárcsak mellette lehetnék. Tudom, hogy csak Gemmára nem fog hallgatni és hajlamos lesz elrontani… dolgokat – kötöttem a lelkére. Hatalmasat bólintott, s két nagy puszit nyomott az arcomra.
   - Vigyázz magadra – ölelt magához Robin. – És ha valamilyen fiú megpróbál, téged megközelíteni mond, hogy a pótapád vagyok, mutass rólam egy képet és elfutnak – kacsintott rám. Felnevettem, s véletlenül kicsúszott egy könnycsepp. Robin magához szorított, majd lehajolva a fülembe suttogott. – Egy percet se aggódj, mert nem hagyom, hogy homályosan lásson. Nem fog rád haragudni meglásd… minden rendben lesz – puszilta meg a homlokomat. Anya megfogta a bőröndjét, majd intett nekem, hogy itt a vége a búcsúzásnak. Lehajoltam a táskámért és egy nagy sóhaj kíséretében felemeltem. Gemma még utoljára megfogta a kezemet, majd elfordítottam tőlük a fejemet.
   Nem csak őket hagyom most itt. Hanem apát is. Remélem, a lelke velünk száll tovább Londonba és ott is vigyáz majd ránk.

   - Ez a ruha nem lesz jó – motyogtam, majd leguggoltam. Kivettem egy kékeslila színű hosszú vászonnadrágot és egy fehér lenge inget, amit nem gomboltam be teljesen. – Így már jó lesz – mondtam, majd kifésültem a hajamat.

   - Macey! – rontott ki a házból Gemma és rám vetette magát. Az apró sokktól, amit okozott, nem bírtam megszólalni, csak átölelt és megszorítottam. Fokozatosan tért vissza belém az élet, s annál jobban szorítottam. Már lábujjhegyen álltam.
   - Nagyon hiányoztál – mormoltam. – Hol voltál, amikor tanács kellett? – korholtam le játékosan.
   - A vonal túlsó végén – nevetett fel. Utána jött Anne, aki szintén ujjongott egy sort, valamint jöttek a szokásos mondatok.
   - Milyen nagy lettél. Anyádat is már lehagyhattad rendesen – pedig anya itt sem volt, de Anne szükségét érezte annak, hogy ezeket az érzéseit kifejtse az irányomba.
   - Semmi, szervusz kisfiam? Isten hozott? Milyen volt a turné? – háborgott Harry. Hirtelen valaki felemelt és megpörgetett a levegőben. Robin.
   - Nem mutogattad a képemet senkinek, mi? – vonta fel a szemöldökét megrovóan.
   - Elfelejtettem – nevettem. Szorosan megölelt. – Hiányoztál.

   - Más a szobád – állapítottam meg mikor beléptem Harry szobájába. – Eltűntek a gitáros poszterek és a Power Rangers figurák. Döbbenten állapítom, hogy ott a Harry Potter könyvsorozat. Csak nem… elolvastad? – tettem a szívemre a kezemet, s sápítoztam két sort.
   - Még a Twilight sorozatot is olvastam – mondta kacéran. Felnevettem, majd ledöntött az ágyára. Apró csókokat adott a számra, majd a nyakamra. Kinyitottam a szemem és megláttam a plafonon egy képet róla és rólam. Persze egyikünk sem nézett Anne felé, aki fényképezett. Harry épp Alfredet nézte és valami olyat mondott, hogy „hm Alfred, te napról-napra egyre feljebb húzod a gatyádat és ezt úgy imádom.” Én meg persze röhögtem rajta.
   - És látom láttad a Három méterrel a felhők felettet is – utaltam a plafonon lévő képre. Felnézett rám, s elmosolyodott.

   - Tetszik? – kérdezte, mire megcsókoltam. Nem akartam szóban kifejteni a véleményemet. Inkább csak némán egy csókkal.

   (Louis Tomlinson)

   - Szerintem nem terítek Harrynek és Macey-nek – utalt Anne a különvonult párra, mire mindannyian egyetértően bólogattunk.