Fejezet: hat

Halihó!
Bocsi, hogy tegnap nem hoztam fejezetet, csak hát... tegnap volt a szülinapom. Délelőtt sütés-főzés, délután ünnepeltünk, este meg már erőm sem volt. :D
De remélem kiengesztellek majd titeket. :)
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Macey Cowell)

   Csütörtökön reggel hatkor ébredtem fel. Nevezhetjük több okból kifolyólagos folyamatnak is.
   Nincs bepakolva semmim.
   Anya és Joe ordítoznak.
   Izgulok.
   Szerintem teljesen érthető(ek) a felébredésem oka(i).

   Odamentem a hifimhez és bekapcsoltam. Nem tudtam éppen milyen lemez van benne, úgyhogy random beletekertem az ötös számhoz. Travie McCoy – We’ll Be Alright.
   - Most látod mit csináltál? – kiabált anya – gondolom – Joe-nak.
   - Úgy is felébredt volna, mert te folyton csörömpölsz – kiabált vissza Joe. MIÉRT NEM KÖLTÖZTÜNK MI MÉG EL?!
   Ütemre ringattam a csípőmet és odatáncoltam a szekrényemhez és kipakoltam belőle a ruhákat, majd azokat ledobtam egy kupacba az ágyamra. Kirángattam az ágyam alól az utazótáskámat és a bőröndömet (egyik sem volt túlságosan nagy) és leporoltam őket. Mielőtt még bármit is pakolhattam volna ki vettem a kupac legaljáról – honnan máshonnan?! – egy sötét, hosszú farmert, egy piros pólót és egy piros kockás inget.

   Aztán elkezdtem pakolni. Az utazótáskába belepakoltam (belegyűrtem) a pólókat, nadrágokat, cipőket, a bőröndbe pedig szépen hajtogatva a ruhákat és szoknyákat. Ez eltartott másfél órán keresztül.
   Gyorsan berohantam a fürdőszobába, lezuhanyoztam és felvettem a tiszta ruhámat, majd begöndörítettem a hajamat.
   - Anya! Joe! – léptem ki a szobámból kiabálva. A nagy csendre csak vállat vontam. Ezek most vagy elaludtak, vagy megölték egymást. – Akkor megy! – ordítottam, majd ledobtam az emeltről az utazótáskámat, ami így letarolta a szobanövényt – fikusz.
   - Édes kislányom, magadnál vagy? – ront ki anya a konyhából.
   - Csak itt vagy – nevettem, majd levágtáztam a lépcsőről, magam után vonszolva a bőröndöt.
   - Anyádra ütöttél – jegyezte meg Joe az ajtónak támaszkodva. – Te is csapkodsz, mint ő – bökött fejével anya felé. Az ég – plafon – felé emeltem a tekintetemet.
   - Menned is kell? – kérdezte szomorúan anya. Komolyan mondom néha ennek a nőnek hangulatingadozásai vannak. – Persze, hogy menned kell. Nyolcra ott kell lenned Simon-nál, most pedig már fél nyolc.
   - Nem ártana mennem – mosolyogtam. Szorosan megölelt és agyon puszilgatott, majd kioktatott mindenféléről. Ilyen az evés, napelleni védekezés, másféle védekezésről, a szexről. Mindezt tíz perc alatt.
   - Isten áldjon Szörnyeteg – ölelt meg féloldalasan Joe. Kicsit megveregettem a hátát, majd magam után vonszolva a csomagjaimat elindultam a tőlünk ötutcányira lakó Simon háza felé.

   Csak az a kár, hogy már negyed órája itt ülők a bőröndömön Simon háza előtt, de sehol senki. Köszönöm Simon, de tényleg.
   Nyolc óra múlott tíz perccel és őrült fékcsikorgásra kapom fel a fejem.
   - Bocsáss meg nekünk a késésért – ugrik ki ziláltam Simon.
   - Nyilván jobb dolgotok akadt – mutattam a kocsira, amit Liam vezetett – driftelés?
   - Csak kipróbáltuk a kicsikét – simogatta meg Louis Simon kocsiját.
   - Végre itt a busz – nyögött fel Harry.
   - Mert már olyan rég ültél mi? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
   - Inkább már olyan rég voltam veled bezárva egy szűk helyre – kacsintott rám.

   Két éve történt szintén, amikor Holmes Chapel-ben bébiszitterkedtem. Mivel Harry-nek és nekem is gyakorolnunk kellett a tánclépéseket eljött segíteni, de Dany Smith – az akkori vigyázati alanyom – elég csenevész volt. Még a mai napig nem értem hogyan, de vagy két órára bezárt minket a WC-jükbe, ami nem valami nagy, tekintve, hogy csak a toalett volt odabent.