Fejezet: négy

Sziasztok!
Azt, hogy most teszem fel az új részt köszönjétek szépen Noricii-nek. Sőt ismét neki hála vannak (nagyon sok) új fejlécem, és az új kinézetet már a próba blogomnak (privát) elkészítettem és szerintem, nagyon jól néz ki. Kommentben hagyjátok meg légyszi, hogy szeretnétek-e látni és ha igen, milyen gyorsan csináljam meg az új kinézetet. :)
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Simon Cowell)

   A gyerekek nagyon jól kijöttek. A gyerekek. Szinte kinevetem magamat a saját butaságom miatt, hogy ezeket a tizenhét-tizennyolc, sőt huszonéves fiatalokat gyerekeknek neveztem. Szinte megkönnyebbülés volt nekem is, hogy jól kijönnek, ám döbbenet, hogy a cseppem ismeri Harry-t. Bár gondolhattam volna, hiszen mindketten Holmes Chapel-ben nőttek fel.
   - Macey szerintem ideje beszélnem anyáddal – álltam fel kelletlenül. Ahányszor felhívtam Macey anyját beleordított valamelyikük a telefonba. Vagy a nő, vagy a férje.
   - Csak óvatosan – próbált mosolyogni rám, de inkább tűnt ez a mimikája egy szájhúzásnak, mintsem mosolynak. Amikor beléptem a házba Kutyi egyből lerohant. Kutyi az én fehér bundájú, törpespiccem. Az egyetlen, ami maradt a feleségemmel közös életemből. A többit mind elvitte.
   Megsimogattam a fejét, majd a telefonomat felvettem a konyhapultról és tárcsáztam Emily (Macey anyja) lakásának telefonszámát.
   Körülbelül a harmadik csengésre fel is vették.
   - Mi van? – kiabált bele Joe, Emily élettársa.
   - Te félkegyelmű. Tedd már le azt az átkozott telefont. Nem valószínű, hogy engem keresnek? – kiabálta, inkább ordított Emily.
   - Mert annyira fontos vagy, igaz? – kiabált Joe. Nem törődött azzal, hogy úgy kiabál, hogy a fülemben érzem a nyálát.
   - Nem, egyáltalán nem vagyok fontos – mondta idegesen Emily -, de bizonyára Simon az és nem rád kíváncsi.
   - Akkor nesze!
   - Simon? – kérdezte halkan Emily, aminek nagyon tudott örülni a dobhártyám.
   - Emily, végre. Lenne egy kérésem, kérdésem, könyörgésem, óhajom, sóhajom, kívánságom…
   - Nyögd ki végre, kérlek. – Érezni lehetett Emily hangján, hogy elmosolyodik.
   - Macey-ről lenne szó. Ami nap említette, hogy Joe-val nem mentek sehova nyaralni, meg hogy te sem szeretnél elmenni és…
   - Mire akarsz kilyukadni – sürgetett, mintha indulna a vonata.
   - Tudod, hogy mentor vagyok az X-Factorban – hümmögéssel helyeselt – és két éve volt egy fiúbanda a mentoráltjaim között. Öt nagyjából Macey-vel egy idős fiú és most ezen a nyáron nem kell az X-Factor zsűrijét erősítenem és a fiúkkal tarthatok egy Európa-szertetartó turnén.
   - A lényeget Simon, a lényeget!
   - Szeretném, ha elengednéd velem… velünk Macey-t – böktem végre ki. Kibújtattam a szöget a zsákból satöbbi…
   - Szó sem lehet róla – mondta. – Még csak tizenhét éves.
   - Két hónap múlva tizennyolc. Európában hivatalosan is nagykorú. És ígérem, nem viszem át egy másik kontinensre, ahol csak huszonegy év fölött vannak a nagykorúak. És megígérem, nem fogja elveszíteni a józan eszét…
   - Vagy bármi mást – vágott közbe, mire megakadtam. Na, arra nem gondoltam, hogy fel is kell még világosítanom a kislányt.
   - Azt a részét a dolognak… az elmagyarázását rád bíznám, ha nem gond – mondta akadozottan.
   - Simon, tanult biológiát. Tudja, hogyan zajlik minden, csak mond meg a fiaidnak és neki, hogy csak semmi őrültség, rendben? – Aggódott.
   - Csak azért szeretném elvinni Macey-t, hogy még mielőtt főiskolára vagy egyetemre menne, láthassa a világ egy részét. Egy nagyobb részét. Megengeded?
   - Mikor indultok? – sóhajtott.
   - Amint vége az iskolának – mondtam, majd rásandítottam a naptáramra, ami a hűtőn lógott. Csütörtök-indulás.  – Csütörtökön.
   - Rendben, de ha bármi baja lesz – sziszegte, majd letette a telefont.
   Kihívás teljesítve, már csak össze kell eresztenem egy buszba kevesebb, mint egy hét alatt hat fiatal felnőttet, úgy hogy a kisasszony megőrizhesse a szüzességét.