Fejezet: tizennyolc

Bocsánat, hogy ilyen késői órákban hozom, de teljesen kiment a fejemből, pedig nekem ez az egyik személyes kedvenc fejezetem.
Van benne minden, amire nektek szükségetek van és remélem, hogy az óra ellenére ti elolvassátok esetleg már most is. ^^
És bejelenteném, hogy a novella versenyre való jelentkezést lezárom. :D Vasárnap éjfélig küldhetitek el a műveiteket.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔ 

   (Macey Cowell)

   Az ezt követő napok nyitott szemű alvással teltek. A fiúk és Simon interjúról-interjúra cibáltak engem. Mindenhol ugyanazokat a kérdéseket és válaszokat kellett hallgatnom a színfalak mögül. A mostani interjú alatt tulajdonképpen már állni sem volt erőm. Nem voltam túlságosan kicsípve; egy tört fehér színű vászonkabátot, egy fekete harisnyát és egy fekete magas sarkút viseltem.

   - Bírd ki, mindjárt vége – suttogta nekem Simon.
   És ekkor ismét hallottam, hogy a műsorvezető beszél.
   - Akkor tulajdonképpen ki is ez a lány, aki veletek van a turné alatt?
   - Simon unokahúga – felelte Liam.
   - Egyéb piszkos részlet? – furakodott a riporter vagy műsorvezető, vagy mit tudom én ki… - Került már valamelyikőtök közelebbi kapcsolatba vele? Vagy esetleg meghagytátok ennek a francia fiúnak, akivel elmélyülten csókolóznak a hotelotok előcsarnokába? – úszott egy kép rólam és Renéről a stúdió tévéjére.
   - Mindjárt rosszul leszek – fordultam meg és kimentem az épületből.
   Hideg szél fújt kint ahhoz képest, hogy már majdnem június vége volt. Összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, majd elindultam a Hotel Ritz Paris felé. Mármint – amerre gondoltam, hogy van.

   Már csak a holnapi napom fog abból állni, hogy egy jótékonysági koncertre menjek el és egy dedikálásra, utána indulunk Bordóba. Fáradtan léptem ki a fürdőszobámból. Fekete-fehér mintás pólót, kötött, gombos, barna és fehér pöttyös pulcsit és egy fekete cicanadrágot viseltem.

   Örültem, hogy nem kell közösködnöm senkivel a szobán.
   - Macey, ha bent vagy most azonnal beengedsz, különben nem tudom, mit csinálok – dörömbölt az ajtómon Harry.
   - Dühös vagy? – kérdeztem.
   - Igen.
   - Ki akarod rajtam tölteni a dühödet?
   - Valószínűleg.
   - Akkor nem jössz be – dalolásztam, majd leültem az ajtóval szembe a földre.
   - Komolyan mondom, engedj be – morogta tovább dühösen, miközben már rugdosta azt a szegény ajtót.
   - De bántani fogsz – sivítottam kislányos hangon.
   - Dehogy bántalak. Engedj már be! – kiáltott rám, mármint az ajtóra. Odasiettem és kinyitottam neki az ajtót. Még be sem lépett, de már ajkait az enyémekre illesztette. Lábával berúgta az ajtót, de nem szakította meg a csókunkat.
   - Tudod mennyire megijedtem, amikor Simon közölte velünk az interjú után, hogy eltűntél? – suttogta – gyakorlatilag – a számba.
   - Nem, mennyire? – kérdeztem vissza kábultam.
   - Ennyire – mondta, majd ismét megcsókolt. Átölelte a derekamat, míg én a vállába kapaszkodtam. – El sem hiszem, hogy annyi idő barátság alatt bírtam e nélkül létezni – mosolygott és ismét megcsókolt. Óvatosan ellépkedtem az ajtóig, majd kinyitottam azt és Harry-t a folyosóra löktem és kizártam a szobámból. Rossz mosoly bujkált a szám sarkában, miközben lecsúsztam az ajtóm mentén. Hallottam, hogy Harry is ugyanezt tette az ajtóm másik felén.

   - Menj és kérdezd meg Harry-től is, hogy mit akar vacsorára rákot vagy csibemájat – utasított Simon, miközben az ágyán döglődtem.
   - Igenis kapitány – ugrottam fel szalutálva, majd lassú léptekkel mentem a 255-ös szoba felé. - llusionnever changed – énekeltem Harry szobája felé menet -, into something real – mikor odaértem finoman kopogtam -, I'm wide awake, and I can see the perfect sky is torn – de Harry nem nyitott ajtót, így még egyszer kopogtam.- You're a little late – mivel erre sem nyitotta ki, így benyitottam -, I'm already to… - és olyat láttam, amit nem kellett volna.
   Harry meztelenül mászkált a szobájában - szerintem bizton állíthatom, hogy lambadázott -, nem igazán zavartatta magát, de amikor meglátott engem lábujjtól fülig elvörösödött. Elfordítottam a fejemet jobb oldalra, hogy semmit se lássak – de ugyebár már késő volt.
   - Fel… felvennél valamit magadra?
   - Már van rajtam egy törülköző – mondta. Ránéztem és most már semmi nyoma nem volt a kezdetleges zavartságnak. Hatalmas, orbitálisan hatalmas vigyor ült az arcán.
   - Simon akarja tudni, hogy rákot, vagy birka… izé… csirkemájat akarsz vacsorára – mondtam immáron felé fordulva.
   - Rákot – vigyorgott és nem hiszem, hogy a rákot találta ennyire viccesnek. Közvetlenül elém lépett és mutatóujjával felemelte az államat. Féloldalasan elmosolyodott, majd megcsókolt. Egész testével nekem simult, míg én az ajtónak simultam. És igyekeztem elfelejteni, hogy csak egy szál törülköző választ el minket.