Fejezet: harmincöt

Sziasztok!
Hát... tegnap a három grácia (Noricii, Nórika és én) csinált egy twitcam-et. Volt öt nézőnk és kb. félórás volt, ha nem kevesebb.
Ki teszek egy szavazást oldalra, de a kommentetekben légyszi írjátok oda, hogy szeretnétek-e velem egy twitcam-et, ahol kérdezhettek minden a történetről, a terveimről és a többi.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

   (Macey Cowell)

   - Macey állj meg!
   - Ne menj tovább! – hallottam ezeket a kiabálásokat, majd visszafordítottam a fejemet. A One Directon és Simon futott felém, hogy megállítsanak, de az őrök a kapu előtt megállították őket.
   - Anyád hívott, hogy haza akarsz menni – mondta Simon.
   - Fogok is. Nem akarok ott élni, ahol nem vagyok más, mint a gyűlölet tárgya – vetettem egy pillantást Harry-re.
   - Ki mondta, hogy itt bárki is utál? – tárta szét a karjait Louis.
   - Beszéltem Danielle-el. Közös megegyezés alapján szakítottunk és a rajongóink sem utálnak téged – mondta Liam. Nem akartam Harry-re nézni, hiszen tudtam, hogy itt nem neki kell bocsánatot kérnie, hanem nekem.
   - Harry…
   - Jössz vagy nem? – csattant fel.
   - Gyere – nyújtotta a kezét Simon. Elfogadtam, majd egy bocsánatkérés után elmentem az őrök mellett.

   - Beszélnetek kellene – mondta Niall, már a buszban.
   - És hogyan? – vontam fel a szemöldököm, mire Louis szeme felcsillant és lökdösni kezdett. Egyenesen be a szobánkba – ahol ismét ott vannak a cuccaim -, majd belökött a fürdőbe és rám zárta az ajtót.
   Nem sokkal később belökte Harry-t is és rázárta.
   - Beszélgessetek – kiabálta be, majd elment. Óvatosan Harry-re néztem, aki az ajtónak támaszkodva ült – már.
   - Felesleges megbeszélnünk, ha nem akarod – suttogtam, majd leültem a zuhanykabin elé. – Csak tudnod kell, hogy én sajnálom. Én ezt nem akartam. Csak ki voltam borulva, mert Bruce egyfolytában hívogat – megcsörrent a telefonom. – Most is – mutatom felé, majd mikor látom, nem néz, oda kinyomom. - Bocsánatot kért, azokért, amiket tett. – És így történt, hogy kibukott belőlem a költözés ötlete. – Azért mentem volna haza, hogy elköltözzek anyával. St. Paul-ba. Minesota államban van, Amerikában. Hogy új életet kezdjek. Hogy elfelejtselek – csúszott ki egy könnycsepp a szememből. Harry rám emelte bánatos zöldszemeit.
   - Hogy elfelejts? – kérdezett vissza rekedten, majd megköszörülte a torkát. Némán bólintottam.
   - Akármennyire is akartam, hogy te mond ki előbb, de képtelen vagyok azt megvárni – mosolyogtam halványan. – Ha akarnálak, sem tudnálak elfelejteni téged, mert túlságosan is beléd szerettem. Így csak hülyén hitegettem magam, hogy el tudlak felejteni. Szeretlek, akkor is, ha te nem. És fáj tudni az igazat.
   - És mi az igaz? – kérdezte, miközben a szemeit szorosan lehunyta.
   - Hogy ez nem kölcsönös. Harry nem kell a köntörfalazás – mosolyogtam. – Látom, amit látok. Még a vak is látja, hogy csak én epedek érted. Hogy már csak én epedek érted – mondtam és zavaromban ismét hadartam.
   Odakúszott mellém és erősen megcsókolt. Magához rántott. Még jobban, még erősebben. Beletűrt a hajamba. Ajkai csak úgy falták az enyémeket. Nem tudott minek támasztani, így eldőltünk a földön. Egyik tenyeremet a csempéhez nyomtam, a másikkal a hátát simítottam. Nyelve bebocsátást nyert a számba, s táncra hívta az enyémet.
   - Szeretlek – mondta, mikor elszakadtak ajkaink. A szívem hatalmasat dobbant. – De szarul esett, hogy Liam mondta el ezt, nem pedig te.
   - Sajnálom – suttogtam a nyakába, majd apró puszikat adtam rá. Jól esően felsóhajtott.
   - Oké, elég a beszédből – vigyorgott, majd levette rólam a pólómat.