Fejezet: hatvanhét

♔

 

   (Macey Cowell)

   Le Havre vonatállomása egy kicsit koszos ugyan és „Párizs-szagú”, de mivel Franciaországban vagyunk, legszívesebben ezt a szagot egy üvegbe zárnám, és mindenhová magammal vinném. Nem hiába tanultam az iskolában franciát. Mint kislány az egyszarvúról én legszívesebben Franciaországról énekelnék, hogy Imá-dom! De nem teszem, mert hülyének néznek és a hangom miatt pár vonat pályát is válthat. Mondjuk, akik Magyarországra akarnak menni kikötnek az Antarktiszon. Vagy akik Bulgáriába mennének, eljutnak Rómába. Akik meg Londonba mennének a Csalagúton át, ahonnan most én is jöttem, átszállással azok eljutnak Oroszországba – mondjuk. Tegyünk fel. Adja Isten. Netalán tán. Esetleg.
   Kisétáltam az állomásról, majd megláttam egy nagy pink kartonpapírt, ráírva csillogó filctollal, hogy Macey. Odasétáltam és bekukkantottam a lap mögé. A lap mögött Niall állt. Csak Niall.
   - Maceeeyyy! – kiáltotta boldogan, majd szorosan megölelt. Visszaöleltem, majd mesélni kezdtem neki. Próbáltam nem törődni azzal, hogy senki más nem jött el Niall kivételével. Próbáltam beletörődni, hogy azzal a hülye viselkedésemmel lassan elveszítek mindent és mindenkit.
   - Tehát megcsókolt? És te ki vagy akadva Harry-re, amiért Ő is…
   - Ő maga vallotta be, hogy ha én nem hívtam volna, lefekszik a csajjal – törtem ki. Niall csak pislogott, mint ponty a nejlon zacskóban. – De már nem érdekel. A sok őrült rajongó és a vágy a rajongók iránt… ez mind együtt jár a sztárdologgal. És el kell fogadnom, hogy vagy belenyugszom, és az enyém marad, vagy cirkuszolok és elveszítem őt.
   - Így igazából még egy lányt sem halottam beszélni – vallotta be Niall. Felkaroltam, majd elinvitáltam egy telefonboltba.

   - Rendben kisasszony. Van androidos, 6 megapixeles, rózsaszínű. Mit szól hozzá? – kérdezi az eladó. Rózsaszín? Ez most komoly? Olyannak nézek ki, akinek rózsaszín telefon kell?
  - Valami fekete van? Jó kamerával? – néztem szépen az eladóra. Megpördült a székén, majd elém tett egy fekete telefont.
   - Androidos, 5 megapixeles kamerával, bővíthető memóriával.
   - Tökéletes. Megvesszük – csaptam össze a tenyereimet.

   - Tudom, hogy kíváncsi vagy rá. Kérdezd már meg – nyavalygott Niall miközben a szállodába vezetett, ahol megszálltunk, ugyanis ma este vacsora lesz.
   - Nem akarom tudni – suttogtam. Niall átkarolta a vállamat, úgy szorított magához.
   - Harry-t ápolja mindenki. Nagyon le van törve. Enni sem eszik. Még csoda, hogy iszik. Vagy, hogy él. Szomorú, mert nem veszed fel a telefont. Persze, ha megtudja, hogy bedobtad a vécébe, aztán ráhánytál gondolom, kiheveri – röhögött ki, mire hátba vágtam. Útközben megálltunk egy pizzázóban, mert Niall éhes volt, és így én is vettem pizzát… Harry-nek.

   - Azt hiszem itt rendelt valaki pizzát – dugtam be a fejem Harry és Louis közös szobájába. Hazza – fura, így még egyszer sem hívtam – felkapta a fejét, majd odarohant hozzám.
   - Magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Louis. Harrynek nem kellett több ajkaimra vetette magát. Úgy csókolt, mintha elveszített volna. Hiszen el is veszített. Egy apró ideig. De most itt vagyok, hogy jelezzem visszakapott. Itt vagyok, hogy érezzem én is visszakaptam Őt, mert egy ideje már nem volt az enyém.
   - Sajnálom – suttogta a számra.
   - Túl fontos vagy számomra. Fontosabb, mint a büszkeségem valaha is lesz. Szeretlek, és nem akarok nyavalyogni. Az, hogy a rajongók rátok vetik, magukat benne van a pakliban, amit elvállaltam azzal, hogy igent mondtam neked.
   Ismét megcsókolt.
   - Sajnálom, hogy nem bíztam benned. Tudom, hogy csak én, kellek neked – jelent meg egy egoista mosoly a szája sarkában – és nekem is csak te kellesz. Senki más. Szeretlek.