Fejezet: hetvenhat

Betegen, fáradtan, lassan már tüdő nélkül,de megjelentkeztem. Most keltem fel, ez az egyetlen jó dolog a betegségben, meg az, hogy nem kell iskolába menni.
Na de mindegy.
De részt vettem egy novella író pályázaton, ahol II. helyezést értem el: http://iixel.blogspot.hu/2012/09/ii-hely.html
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Macey Cowell)

   - Mi történt? Cassie rendben van? – rohantam oda anyáékhoz. Anyu a karjaiba zárt, s szorosan megölelt.
   - Patrick most beszél az orvosokat – suttogta. – Nem tudunk sokat, de az biztos, hogy stabilizálták, mint Cassie, mint a baba állapotát.
   - Értem – bólintottam. Harry átkarolta a derekamat, s magához szorított; hüvelykujjával körkörösen masszírozta az oldalamat. – Szeretlek – suttogtam olyan halkan, hogy elgondolkodtam rajta vajon tényleg kimondtam-e. Válaszul belepuszilt a hajamba.

   - Az orvos azt mondta „téves riasztás” volt – flegmázott Patrick, majd mikor meglátott azonnal odajött és megölelt. – Menj be hozzá… kérlek. Szüksége van a nővérére – kérlelt engem Patrick. Bólintottam és bementem.
   - Hogy vagy szívem? – fogtam meg a kezét. Bágyadtan felém fordította a fejét, majd valamit tátogott. A szájából egy vékony cső lógott ki. Összeszorult a szívem; könnybe lábadt a szemem. – Minden rendbe fog jönni. Ígérem. És ha nem tartom be az ígéretem, nyugodtam utálhatsz! Mert minden rendben lesz!
   Cassie csak mosolygott és hatalmas szemekkel nézett rám. A hasát simogatta.
   - Felicity rendben van. Talán nemsokára jön egy orvos és a rutinból csinál egy ultrahangot – mosolyogtam rá, s megszorítottam a kezét. Könnyes szemekkel, ám mégis mosolyogva nézett rám. Gyengén felemelte a kezét és a vele szemben lévő fehér falra mutatott.
   - Bogár – nyögte erőtlenül. Oda néztem, de semmilyen bogarat nem láttam.
   - Nem értem. Nincs ott semmilyen bogár – ráztam meg a fejemet. Elismételte ismét, de még mindig nem láttam azt, amit Ő.
   - Fekete. Bogár – mondta erőteljesen. A falat bámultam, mint egy tehetetlen hülye; tényleg az voltam. Sajnálkozóan néztem Cassie-re, majd bejött az orvos és kiküldött.

   Louisék elhozták a ruháimat a buszból – kocsival eljöttek idáig. Itt volt Louis, Niall, Liam, Zayn, Simon és Gemma is eljött. Na meg persze Harry 24 órás felügyeletet gyakorolt rám.
   Aztán felütötte fejét a baj.
   A fiúk ezt a hetet kapták meg pihenőnek, aztán indulnak Amerikába. Fél évre.
   - Miattam ne maradjatok itt – mondtam a fiúknak. – Menjetek haza, pihenjetek, és mielőtt Amerikába indultok, mindenképpen ugorjatok be elköszönni tőlem és Simontól – mondtam nekik. A kórház kis kávézójában ültünk, mindenki síri arcot vágott, mintha… jó inkább nem mondom miért.
   - Szívesebben maradnék itt, hogy vigyázzak rád – mondta Harry és, mintha megvédhetne, átölelte a vállamat.
   - De itt van a családom, és ők majd megvédenek. Te menj haza, légy a családoddal, a barátaiddal, pihenj és majd ugorj be. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha kihagynád Anne ünnepi gyümölccsel töltött pulykáját – kuncogtam, majd puszit nyomtam a szájára.
   És most jöttem rá, igazán. Nem is igazán vagyunk egy pár. Mármint vagyunk, de nem csókolózunk olyan sűrűn, min mások. És nem… fekszünk le olyan gyakran, mint mások. Mert mindig van valami bonyodalom. Mindig van…

   Itt állok és egyszerre öt autónak integetek, s bár mind az öt egy kis ideig egy irányba fog hajtani, mind másik városba megy. S elválnak egymástól, bár csak egy hétre.
   Tőlem viszont fél évre. És nem tudom, hogyan tarthatnék fent én egy távkapcsolatot, amikor egy rendes kapcsolattal is mennyi bajunk van.

   (Egy héttel később)

   Harry éppen az ingjét gombolta be; én egy takaróba tekerve figyeltem minden apró mozdulatát az ágyamról.
   - Azt mondják a búcsú-szex mindennél jobb – nézett rám a válla felett.
   - Ez most az volt? – ültem fel. Megfordult, s leült közvetlenül velem szembe.
   - Egy ideig talán. De nem sokáig – kacsintott. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem a világomat a zöld szemei és az érintése nélkül. Leginkább az érintései nélkül. mert a szemét és a hangját láthatom (na meg hallhatom) a tévében is, de az érintését nem hiszem, hogy érezhetném, ha hozzádörgölődöm a tévé készülékemhez.
   - Nem tudom, hogy menni fog-e – suttogtam letörten a kocsi felhajtónkon. Körbe álltak minket a fiúk, hogy megölelhessenek; a kocsinál Paul és Uma várta őket.
   - Hiányozni fogsz – ölelt magához Harry, majd egy hosszúak alig mondható csókban forrtak össze ajkaink.
   - Fiúk idő van! – mutatott a csuklóján lévő, kövekkel kirakott órájára Uma. Hátráltam egy lépést, hogy mind az öt fiún végig nézhessek.
   - Családi ölelés – kiáltotta el magát Louis és mindannyian körbenyaláboltak. A fejemet Harry vállgödrébe fúrtam, s próbáltam a maradék négy fiúhoz is hozzáérni, mert ugye nincsenek valami hosszú karjaim.
   - Minden rendben lesz – suttogta Niall. Hümmögtem egyet, majd ismét azt kellett figyelnem, ahogy egy autó eltávolodik tőlem, benne öt számomra fontos emberrel.
   - Viszlát, fél év múlva – suttogtam magam elé; összeszorítottam a számat, s aprókat hüppögve hátat fordítottam a kocsi egykori helyének, s új utat tűztem ki magam elé. A házunkat.
   - Akarsz beszélni róla? – állt elém anya. A fejemmel nemet intettem, majd felmentem a szobámba. Rádőltem az ágyamra és a kezembe vettem az éjjeliszekrényemen lévő képet. Harry és én voltunk rajta; még a nyáron készült valamikor. Én egyenesen a kamerába mosolygok – szerintem idétlenül – míg Harry a kamera mellett néz el a távolba.