Fejezet: nyolcvan

Úgy érzem most nem tudok nektek mit mondani.
Holnapután hozom az utószót.
Puszi: Alexa L. Wozde xx

♔

 

   (Harry Styles)

   Halvány fogalmam sem volt arról, hogy miért kell sietnem haza, milyen baj van, de azonnal felhívtam Umát és közöltem vele, hogy mondjon le egy jó pár (sok) fellépést, majd szóltam a fiúknak, akik csapot, papot maguk mögött hagyva a szállodai szobánkba rohantak.
   Persze ez a mindent maguk mögött hagyós dolog azt jelentette, hogy Niall hozta Demit, Louis meg Eleanort. Komoly készségfejlesztési tréningre lesz itt szükségünk.
   - Én sem értem miért, de Macey csak nagyon feldúlt hangon azt mondta… azt mondta baj van – tettem még hozzá miután elmondtam nekik imént az egész telefonhívást. – Én biztosan megyek, gondoltam szólok nektek, így fair. Uma lemondta a fellépéseinket nagy kínszenvedések árán.
   - Persze, hogy megyünk – pattantak fel a fiúk is. Louis-szal együtt pedig Eleanor is felállt.
   - Akkor megtennétek, hogy rohadt gyorsan összepakoltok? – néztem rájuk könyörgően, mert ők még mindig szétszórtan álltak egyhelyben. Mindenki csatakiáltással vetette bele magát a pakolásba a saját szobájában. Egyedül én és Demi maradtunk a nappaliban.
   - Nem ismerlek annyira, a barátnődet meg főleg nem, de saját tapasztalatból mondom, hogy bármilyen gond is van, mindig van rá megoldás – mosolygott, majd egyik kezét a karomra simította.
   - Az időre gondolsz? – sóhajtottam idegesen. Nem tudtam mi lehet Macey-vel.
   - Nem. Arra, hogy ha ott vagy neki ketten minden akadályon átküzditek magatokat. Elvégre szerelmesek vagytok, igaz?
   - Keveset mondjuk egymásnak, de igen azok vagyunk – bólintottam egyet bizonytalanul.
   - A szerelem akkor szerelem, ha szavak nélkül is tudjátok, hogy még mindig erős – mosolygott biztatólagosán. Ránézett az órájára és felpattant. – Mennem kell próbálni egy fellépésre – futólagosan megölelt. – Bemegyek, elköszönök Niall-től – mosolyogott. Tudtam, hogy az elköszönni Niall-től valóban csak egy elköszönés lesz.

   Uma magánrepülőjével mentünk, meghaladva a fénysebességet, Londonba. Ujjat tördelve, s meglepően csendben telt el az az egy óra, amíg Los Angelesből Londonba repültünk. Lehetett volna gyorsabban is persze, ha előbb megkapjuk a leszállási engedélyt.
   Van derűsebb oldala is… Uma nem jött velünk. Ami jó neki is, nekünk is és legfőképpen Macey-nek.
   Leszállás után egyből Macey-ék házába vettük az irányt, de nem nyitott senki ajtót.
   - Nem nézzük meg a kórházat? Biztos, ami biztos – szólalt meg félénken Louis. Nem akartam ezt a tanácsot hallani, de igaza volt. Biztos, ami biztos. És miután kiderül, hogy nincs Macey-nek semmi baja megnyugodhatunk.
   Fejvesztve rohantunk be a kórházba nem törődve a padló csúszására figyelmeztető táblákkal.
   - Macey Cowell-t keressük – jelentettem be. A nő kerek szemekkel nézett ránk, majd keresgélni kezdett a papírok között.
   - Nincs ilyen nevű betegünk – felelte higgadtan, mire egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem.
   - Fiúk – kiabált nekünk Simon, mire a nő csúnyán lepisszegte. – Itt vagyunk – vette halkabbra a formát Simon. Odamentünk hozzá. Az első, amit megláttam, hogy Macey és Patrick a földön fekszenek. Patrick Macey-t öleli, aki a karjai között aludt el.
   - Mi történt? – suttogta Niall, megtörve a feszült csendet. Macey anyja és Joe valamint még négy felnőtt rá kapta a tekintetét, majd visszairányították tekintetüket a kezükre.
   - Cassie-nél beindult a szülés – mondta halkan Simon. Macey barátnője nevére felkapta a fejét, s mikor meglátott engem felugrott és a nyakamba vetette magát.
   - Azt hittem bajod esett – suttogtam a hajába miközben szorosan öleltem. Úristen mennyire hiányzott a karcsú dereka, a haja illata, a bőr tapintása.
   - Cassie… ugye minden rendben lesz? – sírta a vállamba. Csak csitítani tudtam. Nem tudtam semmi olyat mondani, amit be is tudnék tartani.
   - Demi Lovato azt üzeni, hogy minden rendben lesz – rám emelte értetlen tekintetét, ami megmosolyogtatott. – Azt üzeni, hogy bármi baj is van, mi ketten megoldjuk. Túl leszünk rajta.
   - És ehhez Demi Lovato kellett neked? – mosolyodott el könnyein keresztül. Megráztam a fejemet és szorosan magamhoz öleltem.

   (Macey Cowell)

   Kétségbe voltam esve. És fájtam. Mindenem fájt. Kívül belül. Fájt a lelkem, a szívem, a tokom; görcs volt a gyomromban. Elültem a fenekemet; fájt a derekam, a nyakam, a fejem, a karom és a lábaim.
   Annyira féltem, hogy elveszítem a számomra egyik legfontosabb embert. Nem bírnám ki. Egyszerűen nem.
  Az érzések a gyomromból a mellkasomba szálltak; valamint az erő kiment a karjaimból. Úgy simultam Harry-hez, mint lapok egymáshoz egy füzetben. 

   - A kismama magát szeretné látni kisasszony – lépett elém a szülészorvos. A szívem hatalmasat dobbant, majd felálltam és bementem. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, jöttem rá, hogy Patricket is magammal kellett volna hoznom.
   - Na, mi a helyzet? – fogtam meg Cassie kezét. Lelkem tiszta verejték volt és még mindig lihegett. Felém fordította a fejét, s kierőltetett magából egy mosolyt.
   - Olyan szép babám van – mosolygott. – Itt feküdt rajtam – mutatott a mellkasára. – Aztán beletekerték egy fehér törölközőbe. Elvitték… Hova vitték?
   - Megfürdetik, hogy szép és tiszta legyen. Lehet még egy picit megfigyelik, hogy minden rendben van-e – mosolyogtam rá.
   - Patrick? Itt van Ő is? – pislogott sűrűn.
   - Beküldöm, te pihenj csak – adtam a kezére egy puszit, majd beküldtem hozzá Patricket.

   (Pár nap múlva)

   - Icipici pókfi a vízköpőbe bújt, jött egy nagy zuhé, és kifújta a fiút. Felderült az ég és kisütött a nap, az icipici pókfi, megint elszaladt – énekelte Cassie a pici Felicity-nek. A kórházi ágyon ült; az arca kipirult a boldogságtól. Mellette Patrick ült és babával játszott. Én és Harry pedig az ágy melletti székeken ültünk.
   - Szerintem nagyon szereti a hangom – mosolygott Cassie, majd megcsókolta Patricket.
   Cassie hirtelen átadta nekem a babát, majd megkért, hogy menjünk ki vele egy kicsit. Gondoltam picit kettesben akarnak maradni. Kint persze Felicity-t átadtam a nagymamájának. Ott sem lehetett sokat, mert jött egy ápolónő és elvitte megvizsgálni.

   Patrick hirtelen feltépte az ajtót és orvos után kiabált. Két nővér és egy orvos futott be a kórterembe; Patricket kizárták. Aztán már csak suhanó alakokat láttam, akik egy hordágyon tolják Cassie-t a műtő felé. Felpattantam, de az öt fiú visszarántott és erősen tartották a tagjaimat. Kiabáltam, sírtam, de nem engedtek el.
   - Mi történt? – kérdezte Rick Patricktől.
   - Egyszerűen… elkezdett rázkódni a teste és vér folyt a szájából, majd elhomályosult a tekintete. Majd a füle is vérezni kezdett.
   - Cassie – kiáltott fel az anyja. Értetlenül néztem rá. Összeszorította a szemeit. – Vérzékeny. Nem szereti mondani ezt az embereknek, mert fél a reakciójuktól. Szeretett volna úgy élni, mint bármelyik más fiatal, nem aggódva azzal, hogy mi lesz ha… De mindig ott volt benne ez.
   - És még nekem sem mondta el? – kérdeztem szomorúan.
   - Senkinek sem akarta elmondani. Soha.

   Az órák csak teltek; lecsitult minden, kint is, bent is. Kinyílt az ajtó és mindenki egy emberként ugrott fel.
   - Megtettünk mindent, amit tudtunk, de… Sajnálom – mondta az orvos. Összerogytam, egyenesen a térdeimre, magam elé bámultam mereven. Körülöttem megszűnt a világ. Nem éreztem semmit. Hirtelen üresnek éreztem magam. Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon szépen egymás után, de azt már nem, hogy Harry megérintette a vállamat.
   Elvesztettem mindent, ami egykor az enyém volt. Legalábbis a jelentős részét. Bár van családom, fiúm, barátaim, de az egyetlen olyan személyt veszítettem el, aki mindent tudott rólam, szeretett, támogatott és aggódott értem. Elveszítettem a nővéremet. Sokkot kaptam. Az agyam még nem volt hajlandó felfogni, ami velem történt. Ami vele történt. Miért pont őt kellett elvennie tőlem az Életnek?
   - Macey kérlek - rángatott fel Harry. Magamhoz szorítottam és a dzsekijében fojtottam el a zokogásomat.

   - Lehetnék egyedül egy kicsit? – kérdezte Patrick miután a család nagy része… nem szépíthetek megnézte Cassie-t. Mindannyian bólintottunk, majd az aulában leültünk. Cassie szülei a temetést intézték éppen, míg mi a székeken ültünk.
   - Szerinted Patrick mit csinál bent? – kérdezte tőlem Harry. Megvontam a vállamat, majd apró puszit nyomtam az arcára.
   - Nem tudom, mit tennék, ha Patrick helyében lennék. Nyilván a legésszerűbbnek az öngyilkosság tűnne – szomorodott el -, de persze a fiúk nem hagynának a padlón lenni, de… szív nélkül nem élhetnék további – ölelt magához. Átkaroltam, de ekkor hirtelen bevillant. Ellöktem és berohantam. Kérlek ne, kérlek ne, kérlek ne.
   Berontottam, de már… elkéstem. A plafonon lévő ventilátor megállt, arra egy lepedőből készített kötél volt erősítve, amin… Patrick lógott erőtlenül. Sikítottam egyet, majd a nevét ordítottam. Lerángattam a földre és próbáltam újraéleszteni. Már vagy hatszor ütöttem őt mellkasba, mikor a többiek elrángattak tőle. Csak ordítottam, hogy engedjenek el. Nyugtatót adtak be, én pedig zsibbadtságot éreztem minden tagomban, majd csak a sötétség volt.